Minden magyar gyerek előbb-utóbb belebotlik a békediktátumba. Talán nyolc, vagy kilenc éves lehettem, mikor velem is megesett. Dékány András kiváló könyvét olvastam, a „Matrózok, hajók, kapitányok”-at. A regény egy magyar fiú kalandjait meséli el, aki a fiumei Nauticán, a Tengerészeti Akadémián tanul. Mint minden érző szívű kis klambó, döntöttem: én is ott akarok tanulni és tengerész leszek!

Helyesnek véltem, ha ez ügyben rögvest egyeztetek atyámmal. Oda is ballagtam hozzá – ő épp valami más könyvet olvasott – és tájékoztattam: pályát választottam! Elvégre én már nagyfiú vagyok és tudom, hogy kuruc nem lehetek, mert a Rákóczi-szabadságharc véget ért. De a tengerész pályafutás – nos, az már valami!

Az öreg – aki akkor még egyáltalán nem volt öreg – mosolygott. Javasolta, hogy beszéljünk – ahogy szoktunk -, mint férfi a férfival. És akkora csalódást okozott, amit sosem vártam tőle! Elmondta, hogy Fiume már nem magyar város, ahogy egy sereg város, falu sem az.

Mert elvesztettük a Nagy háborút, az első világháborút. A győztes hatalmak diktálták a béke feltételeit. És nemigen volt apelláta… 

Hogy miért nevezték, nevezzük diktátumnak? Ha egyszer ilyen részei voltak:

"A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria-Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek." - az 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerződés 161. cikke

A diktátumot 1920. június 4-én budapesti idő szerint 16.32-kor, a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles folyosóján, a La galérie des Cotelles-ben, Benárd Ágost, a magyar kormány népjóléti és munkaügyi minisztere, a küldöttség vezetője és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár írta alá.

Azért ez a két, szinte ismeretlen magyar politikus, mert a közismert és rangos emberek egyike sem akarta vállalni, hogy a nevéhez fűződjön a megalázó és igazságtalan, a hazát megcsonkító dokumentum elfogadása.

Aztán, apám még azt is hozzátette: de erről nem szabad beszélni.

Rögtön képben voltam, hasonlókat, már többször – elég gyakran – mondott. Ezek voltak azok a „titkos” dolgok, amikről szabadott tudnom, de se az iskolában, se idegenek előtt nem kellett emlegetnem őket. Olyasmi, mint a hittanóra, ahova jártam.

- Tudod, „ők” – magyarázta atyám és ilyenkor mindig hátrabökött a hüvelykujjával a bal válla felett – nem akarják, hogy beszéljünk róla. Még a suliban se fogják tanítani nektek. De lepődj meg, ha majd nagyobb leszel és külföldre utazol, a határt átlépve, magyar szót hallasz majd. Az ott élők jó része pont olyan magyar, mint te vagy én, de a történelem, meg a balsors elszakította őket a hazától és a nemzettől.

Mint az alsó tagozat közismert és hírhedett pofozkodója számára, rögtön adódott a megoldás: nem lehetne visszavenni azokat a földeket? Ha kell, erővel!

De letörték ifjonti hevületemet.

- Most nem olyan a széljárás, tudod, ezek… - magyarázta a fater. (Ne lepődjön meg senki, hogy „fater”-nak titulálom édesapámat. Akkoriban is többnyire így szólítottam. A tisztelet és a szeretet szava volt ez.)

- Majd, talán, egyszer – folytatta. – De akkor is csak békés úton, tárgyalva, megegyezve. Mert a nyavalya se akar többé háborút! Tudod, azzal már próbálkoztunk – magyarázta. – De akkor is ráfaragtunk.

És mesélt a II. világháborúról, amiben harcolt az egyik nagyapám. A visszacsatolt területekről, meg arról, hogy újra honvéd állt a Hargitán. A számat persze nyitva felejtettem, szerettem, ha mesélt. Még akkor is, ha ezeket a meséket többnyire csak az unokaöcsémnek adhattam tovább. Mert olyan szépek voltak. Néha meg olyan szomorúak…

Mint Károlyi Mihály 1918. december 3-án kelt, a magyar néphez intézett kiáltványa:

"Magyarok!

Vyx, a keleti szövetséges hadseregek nevében követeli, hogy a magyar csapatokat vonjuk ki az egész tót vidékről, mert a cseh hadsereg beavatkozására a csehszlovák állam fel van jogosítva. Ugyanekkor román csapatok szállják meg Erdélyt és átveszik a közigazgatást. A fegyverszüneti szerződéssel ez ellentétben áll, de a kormánynak nincsen hatalma ezeket a követeléseket és tényeket megváltoztatni. A kormány a magyar népköztársaság nevében ünnepélyesen kijelenti, hogy e kényszerűséggel szemben az ország semmiféle jogáról le nem mond. A joghoz és igazsághoz ragaszkodik. Hajoljatok meg a kényszerűség előtt, mert minden erőszak csak ronthatná helyzetünket a nemsokára összeülő békekonferencia előtt. Magyarország területi épségét sokszor fenyegette veszedelem. Mégis újból eggyé lett. A természet teremtette ilyenné. Mi kívánjuk, hogy a jövőben ne csak az élettelen természet, hanem testvéri szeretet is kapcsolja hozzánk összes nem magyarajkú polgártársainkat. Ma is készek vagyunk teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a velünk élő Összes- nemzeteknek. Szabad demokratikus keleti, Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon túl élő szomszéd népekkel is barátságos és békés megegyezést keresünk és remélünk. A kormány most demokratikus átalakuláson dolgozik. Ide sorolja a földreformot is. Ezek lesznek erősségeink a jövőben, az eljövendő késő évszázadokban is. A népek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkezését tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.

A magyar népköztársaság nevében: Károlyi Mihály miniszterelnök."

Károlyiról, kormányáról, „zseniális” működésükről így írt Horthy Miklós az emlékirataiban:

"Károlyi Mihály abból a célból, hogy Magyarország különválását Ausztriától tüntetően kidomborítsa, a hatalom átvétele után magyar részről külön fegyverszünet megkötését kívánta, noha Felső-Olaszországban már a monarchia összes harcoló csapataira nézve aláírták a fegyverszünetet, s ez még hozzá Magyarország területi épségét nem érintette. Károlyinak ez a lépése végzetes lett számunkra." – (Horthy Miklós: Emlékirataim)

Lehet arra hivatkozni, hogy Horthy Károlyiék politikai ellenfele volt és kígyót-békát kiabált a konkurenciára. Épp ezért érdekes egy igazán pártatlan véleményt is felidézni, hogy látta ezt egy igazán hozzáértő személy:

"A magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat kellett elnökké választaniuk.” – mondta Sigmund Freud, a pszichiátria atyja.

Apám már régen elment. De a történetek itt maradtak. És most már nyugodtan továbbadhatom őket. Bár valószínűleg már hetvenes évek elején sem törődött volna a kutya se, minek emlegetünk otthon ilyeneket. De jó apámban éltek bizonyos régi reflexek… Már senki nem fog „kifinomult” érdeklődést tanúsítani, miért is beszélek ilyen „titkos” ügyekről.

Még azon se lepődik meg senki, ha bizonyos Edvard Beneš szavait is idézhetem: „Az egész világ elborzadt... és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.”

És nem szakadt rá a plafon… Ez is csak azt bizonyítja, hogy a trianoni kastélyt kiváló építőmesterek építették…

Tán nem kellett volna annyira igyekezniük…

Ez a nap, június negyedike a nemzeti összetartozás napja. A 2010. évi XLV. törvénybe foglalt hivatalos nevén: Nemzeti Összetartozás Napja – az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-ére eső nemzeti emléknap Magyarországon, melyet 2010. május 31-én 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazat mellett iktatott törvénybe az Országgyűlés.

Forrás: Wikipédia;