„Disznóság, amit a bulvársajtó itt művel, ezeket a lapokat meg kell szüntetni és meg is szüntetjük őket. Elég egy bulvárlap" – mondá Mátyás, az igazságtalan – aki egykor Rákosira magyarosította nevét – és lőn.

Mert neki mindig igaza volt. Hisz ezt az „újság” is megírta…

„A sajtó számára nincs nagyobb szenzáció, nincs érdekesebb esemény, mint az a küzdelem, amelyet a magyar demokrácia folytat az ország szebb jövőjéért, polgárainak szebb életéért” – jelent meg a Szabad nép egyik márciusi számában, 1948-ban, csak úgy, miheztartás és természetesen iránymutatás végett.

És folytatódott, amit már 1947-ben elkezdtek a kommunisták. Először Sulyok Dezsőnek, a Magyar Szabadságpárt vezetőjének Holnap című lapját darálták be – elnézést – szüntették meg. Sulyok Dezsőnek ugyanis az a tréfás ötlete támadt, hogy lapjában leleplezte a kommunista vezetők és szakszervezeti funkcionáriusok törvényesre nem is emlékeztető üzelmeit. Mi több, akkora arca volt, hogy a lapjában még arról is merészelt írni, hogy a kommunisták által sűrűn emlegetett munkások többet kerestek, jobban éltek az átkos Horthy-rendszerben.

Ezek után csoda, hogy nem jutott a Holnap kinyomtatásához elegendő papír? Elvégre a háború utáni hiányok idejét élték akkor… Hiányzott a papír, no meg a demokráciának nevezett fogyóeszköz. Olyannyira, hogy az ÁVH emberei „figyelmeztették” a nyomdászokat: ki ne merjék nyomtatni a Holnapot, mert ezért könnyen az állásukkal fizethetnek. De ne aggódjanak, kaphatnak helyette munkát, egy kis „málenkij robot”-ot.

Sulyoknak ezek után nem sok választása maradt, beszüntette a lapot. Különös tekintettel arra, hogy bizonyos urak – azaz elvtársak - feltűnő érdeklődést mutatattak informátorai után, akiktől a bérarányokra vonatkozó információkat megszerezhette.

Tenni, csak annyit tehetett – elvégre parlamenti képviselő volt -, hogy az egyik következő parlamenti felszólalásában kicsit odamondogatott a „Párt” lassan mindenhatóvá váló urainak:

„Abban különbözünk el egymástól teljesen és összeegyeztethetetlenül, hogy mi az egyéni szabadság alapján felépülő demokráciának, önök pedig a totális gazdasági és állami rendszeren alapuló rabszolgaságnak hívei.”

Ezzel – mondjuk – nem volt kisegítve és nem is változtatott meg semmit – Rákosit akkor már szavakkal nem lehetett megállítani a totális hatalom felé vezető úton -, de legalább elmondhatta magáról, ő szólt. Megvárta még az 1947-es választásokat és csak azután menekült el az országból Amerikába.

És az ő esete csak egy kiragadott példa volt, mert még hosszan lehetne sorolni, milyen ügyes, vagy kevésbé ügyes, titkolt, vagy egészen nyílt húzásokkal lehetetlenítették el a szabad sajtó működését.

Hiábavaló volt az ellenállás… Mely egyébként olykor egészen ötletes formában valósult meg. Ezt jól példázza az Új Ember, a katolikus sajtó egyik zászlóshajójának esete. A lap példányszámát központilag meghatározva annyira leszállították, hogy még az előfizetnek sem jutott elegendő példány, nem hogy kerülhetett volna belőle az újságos standokra is. De mit is keresett volna az utcán, hisz ki akart ott klerikális propagandát látni?

De az átok klerikális reakción csak nem sikerült kifogniuk a fineszes kommunistáknak. Az akkor még sokkal szervezettebb egyház is lépett egyet a sakktáblán.

Az ország egyik felén a plébánosok a vasárnapi mise után szépen kiosztották a híveknek a lapot, melyek azok örömmel vásároltak meg. Hazavitték, elolvasták, majd egy-két, tán három nap múlva visszavitték a templomba. A plébánosok az így összegyűlt példányokat „újrahasznosították”, átküldték kollégáiknak az ország másik felébe, akik újra csak szétosztották a lapot a hívek között.

Így mentek a dolgok akkoriban…

De aztán véget értek a negyvenes évek és jöttek az ötvenesek…