Egy kép 1945-ből, úgyis, mint az emberi hülyeség non plus ultrája. Az elme diadala, mikor úgy megy el a szomszédba, hogy vissza se köszön...

Budapest, XI. kerület, Szent Gellért tér. Szemben a háborúban rommá lőtt Gellért szálló, jobbra, a Gellérthegy aljában a Sziklakápolna.

Nem a romokat takarítjuk el, nem a romos épület helyrehozatalára, vagy épp elbontására - már ha úgy tartja úri kedvünk - költjük a pénzt, hanem emelünk egy szép új emlékművet. Ami legalább ronda, de kiválóan alkalmas arra, hogy minden épelméjű polgárnál kicsapja a biztosítékot:

Erre van pénz, te marha?!

Nem tudom ki dönthetett anno az emlékmű felállításról, de azt erősen kétlem, hogy a Városháza előtt széles néptömegek tüntettek volna érdekében. Valószínűleg a megszálló hatalom gyakorolt egy kevés, nem is olyan finom nyomást a saját ünnepeltetésére… Ez csak feltételezés részemről, de ha igazam van, hát sok eszük nem lehetett.

De egy hosszú-hosszú ostromot elszenvedett városban a legfontosabb az emlékmű. A győző emlékműve. Ha valakinek voltak még kételyei – a kedélyes „málenkij robot”-ra való toborzás, a lányok-asszonyok finom és udvarias megkörnyékezése, valamint az óragyűjtögető körutak után -, hogy mi várható, csak rá kellett nézni a diadalt hirdető emlékműre.

Egyetlen lényeges jelentést hordozott, bár tuti, hogy alkotója és felállítói nem ezt a mondanivalót kívánták hirdetni. De az igazság néha olyan, mint a szög és fogja magát és kibújik a zsákból. És virít ott az üzenet, mely összefoglalható egyetlen, szép „nyóckeres” kifejezésben: „Rohaggyá’ meg!”

Marhára nem számít, hogy túlélted a háborút, mint ahogy az se érdekelné a kutyát se, ha odavesztél volna. Kit érdekel, ha romokban a város, rongyokban az emberek?

Emlékmű legyen!

És lőn…

Nem kórház a betegeknek, nem otthon a kallódó gyerekeknek, nem népkonyha az éhezőknek.

Emlékmű! Az "eszme", a "gondolat" hordozója...

Még abba is több okosság fért volna bele, ha sürgősen kocsmát építenek a szomjazó alkoholistáknak. Mert annak legalább örült volna valaki. De ki a nyavalyának kell egy emlékmű?

Nem mondom, békeidőben, a jóllakott turista megnézegeti az ilyesmit, esetleg fotózkodik is egyet vele… De különben minek? A mélyen tisztelt Olvasó meg tudná mondani, otthona tízperces sétakörzetében hány emlékmű, emléktábla, fittyfene van? Nem? Mindjárt gondoltam…

Félreértés ne essék, nem az utcai, téri szobrokkal, emlékművekkel, táblákkal van bajom. Felőlem akár azért is helyezhet el táblát a ház falán valaki, hogy hirdesse az utókornak: „Kedvenc kiskutyám itt pisilt a járdára először!”. Legyen. Az állíttató pénze és hátha elolvassa, majd jót röhög rajta valaki.

Itt a hatalommal, a mindenkori hatalommal van a hézag. Nem tudom, nem tudhatom mi volt a fényképész szándéka, de kiválóan megörökített egy valóban örök dolgot. A hatalom hülyeségét. A hatalom tévedhetetlenségét, hogyan kell a pénzt felesleges marhaságokra elszórni, amikor lenne annak jobb helye is. Amikor a „magasabb érdekek” nevében akkorát rúgnak a józanészbe, hogy attól koldul..

A polgár meg sír vagy röhög ezen… Esetleg koldul…

És levonja következtetést: Na, ezek se százasok!

Lehetne csepülni a dicső ruszki és nagyon vörös hadsereget, ha csak ők csináltak volna ekkora marhaságokat. De a realitás érzék elvesztése és a teljes eltévelyedés a saját háborodott, hazug világában szinte minden hatalom sajátja.

Tud valaki kivételt?

Nem az a hézag, ha hibáznak a dicső vezetők. Ők is emberek. A lónak is négy lába van, mégse asztal.

De ekkora bakot lőni…

Világcsúcs.

De az örökösök dolgoznak rajta, hogy túlszárnyalják… Mert ők is tudják jól: a történelem az élet nagy tanítómestere...

A kép: Fortepan 05823