A II. Világifjúsági Találkozót, közkeletű rövidítéssel VIT-et 1949. augusztus 14. és 28. között rendezték meg Budapesten. Mottója – már, hogy ne lett volna egy ilyen tiszta propaganda célú rendezvénynek valamiféle szlogenje – ez volt: „Fiatalok egyesüljetek, előre a hosszan tartó békéért, demokráciáért, nemzeti függetlenségért és a népek jobb jövőéért“.

A fenti mottót akárki találta ki, nem volt hülye gyerek. Hogy a bánatba ne tudna lelkesedni bármelyik fiatal – és akármelyik idősebb is – az olyan klassz dolgokért, mint béke, demokrácia, függetlenség, jobb jövő?

És a csillogó szemű, sugárzó lányok – minden olyan hímsoviniszta disznó szívét megdobogtatják, mint amilyen én is vagyok – és az erőtől duzzadó, merész tekintetű fiatalemberek – gondolom lelkesedtek értük a hölgyek.

Akkor, hatvanhét éve Budapest adott otthont a hülyére vettek küldöttségeinek, akik közül persze, akik érdemesnek találtattak, később maguk is kiemelkedhettek: átverőkké.

„Az esemény megnyitója az Újpesti Stadionban volt, itt Szakasits Árpád köztársasági elnök és Guy de Boysson DIVSZ-elnök mondott megnyitó beszédet.

Ezen a találkozón képviseltette magát a Szakszervezeti Világszövetség és a Nemzetközi Diákszövetség is. A fesztivál két hétig tartott sport- és kulturális rendezvényekkel, konferenciákkal.

A Fesztivál központjában az antikolonialista ellenállással való szolidaritás állt, a résztvevők kifejezték támogatásukat és szolidaritásukat Malajzia, Francia Indokína és Indonézia harcosaival, valamint a görög és spanyol antifasiszta küzdelem tagjaival.”

És szokás szerint – ahogy ez már számtalanszor beigazolódott a történelemnek hívott össznépi legendárium során – a lelkesedő ifjakat már megint átverték, annak rendje és módja szerint.

Mert mindig is ez volt a jól bevált recept: végy egy sereg lelkes fiatal, dumálj lyukat a hasukba és űrt a fejükbe, ők pedig „holnapra megforgatják az egész világot”. Persze, hogy úgy, ahogy neked, a Nagy Bepalizónak, tetszik.

Ők azt hiszik, valami szép és nemes dologért küzdenek, holott azért lapátolják, amit épp lapátolnak, hogy téged hatalmon tartsanak. Mert a hatalom az, ami számít. És mikor érzed igazán, hogy hatalmon vagy? Ha tapsolnak neked, ha őszintén lelkesednek érted azok a csóró fiatalok, akiket átvágtál a palánkon. A jó magas palánkon, hogy ne is láthassák, mi a valóság.

A valóság, aki te vagy. Mert te vagy a valóság, a kisszerű, pitiáner zsarnok, akinek csak a maga kis, két deka hatalma, meg a zsáknyi pénze számít.

Hogy 1949-ben a zsarnoknak nem két deka hatalma volt? Hogy élet-halál ura volt a bölcs vezér? Ez is csak azt bizonyítja, mennyit nyomott a latban a lelkes ifjak élete, halála. Két dekát. Semmit, vagy szinte semmit. Ők voltak a nép, az örök díszlet és háttér, ami csak azért van, hogy kiemelje az előtérben állók ragyogását. Ők azok, akik sohasem számítanak. Ők azok, akik megszakadnak a melóban, a semmiért. Őket küldik a frontra, háború esetén, hogy meghaljanak olyan célokért, amiket gyakran nem is értenek.

Az örök kisemberek, akiket ki lehet zsebelni, akikbe bele lehet rúgni. Mindezt persze büntetlenül, mert a törvények sosem vonatkoznak a Nagy Átverőkre. Őket csak a hasonszőrűek szokták eltaposni. De azt is csak néha, nagy ritkán. Mert kéz ugye kezet mos, ha te nem pofázol az én bulimba, én se rontom el a tiédet. Az meg kit érdekel, hogy plebsz… Nos, fogalmazzunk finoman, nekik valahogy, valamiért nem megy olyan jól. Miért menne? Nem arról szól a történelem – tessék szépen utánanézni, elolvasni pár tucat történelmi munkát, vagy épp akármennyit.

Sehol sem írják azt: és azokban az időkben a népnek marha jól ment. Legfeljebb – csínján – így fogalmaznak a társadalom egyéb rétegei is részesültek a haszonból, vívmányokból, satöbbiből. Avagy a nép, a nemzet – ki melyik kifejezést szereti jobban – mindig is a „futottak még” kategóriába tartozott. Vagyis a ménkű nagy többségre említésre is alig méltandó reszliként tekintettek az elmúlt századokban, évezredekben. Ahogy akkor 1949-ben.

A legjobb példa a Nagy Októberinek nevezett novemberi forradalom. Mikor egy lelkes, de elenyésző kisebbség bedumálta a jó népnek, hogy ők a többség, ők a „bolsevikok”. És mindenre elszántak, hogy felszabadítsák a népet a szörnyű rabiga alól, hogy felemeljék a nyomorból. Mivel a „nép” tényleg pocsékul élt, be is vette, rendesen. Még véget sem ért a Nagy háború, amelyben szenvedett, vérzett és meghalt, belemászott egy újabba. És hálából kapott is olyan szörnyű rabigát, akkora nyomort több, mint hetven évig, hogy attól koldult.

De mindig lehetett azt hazudni, hogy majd holnap. „Holnap majd jobb lesz nektek!” És ezt a hülyeséget mindig beveszik. Pedig igazán tudhatnák, a holnap sosem jön el. Az mindig holnap van…

Az ifjak a VIT záróünnepségén fogadalmat tettek: „Mi, demokratikus ifjak, akik a föld minden részéről érkeztünk Budapestre, a Világifjúsági Találkozóra, együttesen kifejezzük lángoló akaratunkat, hogy boldogságban éljünk, olyan világban, amely nem ismeri többé a nyomort és a háborút!”

Mennyi is valósult meg ebből?