Kedves gyerekek! Remélem, nem vagytok még ágyban, így elolvashatjátok a mesét. Szól ez a mese az Óperenciás tengeren is túli királyról, IV. Lajosról, akinek az a tréfás ötlete támadt, hogy rendeletet adjon ki: „decretum... Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”.

A vidám történet 907-ben eset meg. Csak emlékeztetőül: 896-ban történt meg a Honfoglalás, ez a kalandozások kora. Tanulhattunk róla az iskolában, mindenféle érdekeset. Lehet, rosszul emlékszem, de csupa olyasmiről beszélt volna a tanító néni, hogy vad, barbár magyarok betörtek Európába, raboltak, pusztítottak, összefoglalva: mindenféle köztörvényes és háborús bűncselekményt követtek el, ahogy akkoriban ez szokás volt. Miként a kedves és jó IV., avagy Gyermek Lajos is tette, akinek bántotta a csőrét, hogy apja, Arnulf keleti frank király halála után a magyarok az itáliai Berengár király szövetségesei lettek.

Nosza, gondolt egy merészet, és tárgyalni hívta apja hajdani szövetségeseit: ugyan már, egyezzenek meg valahogy, mert a helyzet így nem a legnyerőbb. Magyar részről Kurszán ment el tárgyalásokra. Hogy ott pontosan mi történt, arról nem szól a fáma, de – úgy vélem – nem jöhetett létre valami komoly megállapodás, mert IV. Lajos kulturált és európai módon legyilkoltatta az egész diplomácia küldöttséget, Kurszánon kezdve a sort.

A tárgyalások sikertelenségének további bizonyítéka a fent emlegetett rendelet, melynek hatására a király hadai megindultak, hogy rendet csináljanak a keleti végeken, végre megszabaduljanak az új - felettébb alkalmatlan helyen és időben felbukkant – hatalomtól. A történelem tanulmányozása során, számos példa adódik, hogy a felmerült problémák megoldására a legjobb módszer teljes népek, nemzetek kiirtása. IV. Lajos sem tett mást, mint ragaszkodott korának haladó, európai hagyományához s kiadta rendeletét.

A keleti frank hadak - Liutpold bajor őrgróf vezetésével -, megindultak. és 907 június negyedikén csaptak össze a magyar erőkkel. A csata pontos leírását mellőzném, egyrészt mert nem vagyok hadtörténész, másrészt autentikus leírások sem maradtak fenn róla. A lényeg az, hogy a támadó keleti frankok megsemmisítő vereséget szenvedtek, számos gróf és püspök veszett oda, az évkönyvek szerint. A fényes győzelem valószínűsíthetően a magyarok Európában akkoriban még kevéssé ismert, nomád harcmodorának és nem utolsósorban roppant hatékony fegyverüknek, a reflexíjnak köszönhető.

Az olvasó elégedetten hátradőlhet és jólesőn csettinthet: Igen! Kemény gyerekek voltak az őseink! Jól megadták nekik!

Vagy mégsem akkora a happy end?

Nem, azt hiszem nem. Mert egy kérdés mindenképp nyitott marad: Miért nem tanultunk erről - a nyugati források szerint is nagyon jelentős – csatáról a suliban? Nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani, abban vannak nálam sokkal profibbak.

És nem csatlakoznék egyik állásponthoz sem.

Egyfelől, ahogy ezt a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke, Glatz Ferenc fogalmazta meg – számomra kissé meglepő és meglehetősen undorító módon – 1996.-ban kiadott, A magyarok krónikája című könyvében: „A magyar embernek évszá­zadnyi időbe tellett, amíg a lovag­lástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtar­tást, és leszokott ar­ról, hogy gyö­nyörűségét lelje az asszonyok és a gyermekek lemé­szárlásá­ban.”

Másfelől, a keletről jött, ősi jussát visszaszerző nemes, az európaiaknál messze kulturáltabb honfoglalók, a legendák népe.

Az igazság, mint mindig, valahol félúton lehet a két állítás között. Döntse el ki-ki maga, hogy melyikhez húz inkább.

Csak egyetlen kérdés marad még: vajon miért oktatnak annyi marhaságot megfellebbezhetetlen tudományos, történelmi tényként az iskolákban?