2017. feb 18.

Így nem lettem fickós ügynök

írta: Cabe Ferrant
Így nem lettem fickós ügynök

fortepan_20884-8.jpg

A hetvenes évek végét írtuk, mikor arról szólt a fáma, hogy valahol, a Hold túloldalán, esetleg Angliában – akkoriban ez tök egyre ment, mindkettő távoli, elérhetetlen és meseszerű volt – már megint mozgolódik valami.

Nem, nem megint a Beatles, az a szüleinké volt. Paul McCartney, amint a szívdöglesztő pillantásaival levette lábaikról anyáinkat… Na jó, a Stones még elment az öregek közül, de az akkor divatos ABBA? Pfuj! Boney M? Dupla pfuj!

Akkoriban még csak ábrándoztak arról egyes fantaszták, hogy majd egyszer, majd marha sok év múlva lesz egy hálózat, ami összeköti a világ (majdnem) minden emberét és (majdnem) minden információ elérhető lesz rajta. Nekünk meg maradt az IM – Ifjúsági Magazin -, meg a Magyar ifjúság.

A hetvenes évek végére enyhült már az ideológiai agymosás kényszere, ekkor már lehetett olyasmiről írni a fiataloknak – persze csak módjával -, ami tényleg érdekelte őket. Mondjuk az Angliában, Nyugat-Németországban bontakozó új zenei hullámról… Írni lehetett – leginkább elítélőn, vö.: Micsoda primitív marhaság! – de ilyesmit hallani a rádióban, vagy látni a tévében? Az teljes nonszensz volt.

Ki tudja ma már – akkor is csak kevesen tudták és néha még büntették is az ilyesmit -, hogyan keveredtek be hozzánk a nyugati hanglemezek és magazinok, de tény, hogy valahogy eljutottak. Kevés és kevesekhez, nagy kincsnek számítottak… És a fene tudja miért, az ebadta kölykök már megint nem azért lelkesedtek, amiért a szüleik szerették volna… (A szülők rendszerint elfelejtik, hogy ők se azért, amiért az ő szüleik… És így megy ez, nagyjából a világ kezdete óta.)

Jött a punk, a büdös tornacipőjű lázadás, aminek sok értelme ugyan nem volt. Akkoriban kezdtek a „hivatalos” zenészek – akik közül majd’ mind a faterunk lehetett volna – „őszinte, kőkemény rockot” játszani, nekünk meg, néhány kivételtől eltekintve, bűzlött az egész. A rendszer részeinek tartottuk a szerencsétlen beat- és rockzenészeket, akiknek – ezt nem annyira tudtuk – szintén megvolt a maguk baja a rendszerrel. (Na jó, de mikor és kinek nem?)

Rohadtul mást akartunk. Vadul meg dühösen, mert 

A törökök kicsináltak

A tatárok ledaráltak

Lajos győzött, egyszál ember

Magyarország, három tenger

És lettek kis klubok, ahol gyanús zenekarok játszottak. Gyanúsak? Igen. Akkor még ki tudta, hogy figyelnek? Hülyén néztem, mikor az egyik haver odaszólt: „Te, vigyázz a Pepéékkel, figyelik őket!” Ki, minek és miért? Még nem hallottunk a Nagy Tesóról, akinek mindig, mindent tudnia kell… A zene viszont szólt, szalagavatókon és más iskolai bulikon:

Kommün alatt jól is éltem

Lenin-fiúk, nagyon féltem

Kis Rákosi nem volt rossz fej

Büdös tehén, fehér a tej

Csoda, hogy a tanárok meg a szülők hápogtak, mikor meghallották a dalt? Főleg, mikor jött a refrén:

Ungarn über alles,

Ungarn über alles! 

Ez bőven sok volt, hogy kicsapja a biztosítékot. Néha volt, hogy szó szerint meg is történt, levágták a villanyórát, hogy gyorsan vége legyen a koncertnek. Azt már csak később láttuk az Üvegtörők című filmben, hogy azért nyugatabbra is eljátszották ezt a mókát, a túl nagy pofájúakkal. Who needs It – danolták a filmben, mikor nem volt villany. Nálunk meg, némi üvöltözés közben lejöttek a srácok a színpadról.

Emlékszem, egy koncerten elcsúsztam nekivadult pogózás közben és beletenyereltem valami üvegcserépbe. Rendesen eleredt a vér a kezemből. Ahogy kikeveredtem a tömegből – indultam keresni valami vackot, hogy bekössem a kezem, elállítsam a vérzést – mellém csapódott valami rendező-féle.

Hátul, az irodában van elsősegélydoboz – mondta. Mentem vele.

Tényleg volt iroda, elsősegélydoboz, meg egy szép néni – tán harminc, ha lehetett, de nekem néni volt, mert még húszon alul jártam – aki elkezdte kötözgetni a kezem. És közben kérdezősködött. Nagyon. Hogy ordítozhatunk ilyeneket? Meg, hogy tudjuk-e, hogy mit jelent? És egyáltalán ki írhat ilyen hülye dalszövegeket?

Megnyugtattam: én.

Erre a rendező-féle, aki már ment volna, úgy döntött: marad. És elkezdtek duettben faggatni… Olyan érdeklődők voltak… Én meg olyan naiv… Felelgettem, és még abba is belementem, hogy másnap találkozzam a „nénivel”. Mondom: átkozottul jó csaj volt. És még egy üveg sört is adott, a kötözés után…

Annyira azért már akkor sem voltam marha, hogy azt higgyem: férfias bájam nyűgözte le. De azért csak elmentem másnap a „randira”. Egy presszóba ültünk be. Sört meg vodkát rendelt. Ettől kicsit ideges lettem, mert nem nagyon volt nálam pénz. De megnyugtatott. És kérdezett tovább. Mindenfélét. Aztán nagysokára kibökte a „végső” kérdést:

Nem lenne-e kedvem…

Nem felugrani hozzá! Óh, nem!

Időnként találkozni vele és mesélni mindenféléről, a skacokról, a zenekarról, meg úgy egyáltalán: mindenről. Hogy mi az ábra?

Végre leesett a tantusz, hogy merről dől a kredenc.

Gyorsan eszembe jutott, hogy lejárt a kimenőm a diliházból és elhúztam onnan, mint egy jól fejlett vadlúd a Nils Holgerssonból.

Na, így nem szerveztek be. Ennyit a punkról… Elég rohadt volt, nem?

Kép: Budapest, I. kerület, Tabán. Koncert.

Fortepan 20884

Év: 1979

Orig: Vedres Ági

Szólj hozzá

Fősodor Kupalői históriák A világ rükvercben Tán történelem