1957 tavaszán úgy kellett a Kádár-rendszernek valami sikerélmény, akár egy falat kenyér. Éppen túl voltak a márciusi MUK frászon – „Márciusban újrakezdjük” – hirdették röplapok, a titokban felpingált feliratok a házfalakon. Aztán még sem kezdték újra… De jött május elseje. Bizonyítani kellett, hogy "ők" vannak nyeregben...

A forradalom utáni megtorlások még javában zajlottak, az ország nemzetközileg elszigetelődött. Az ENSZ-ben tárgyalták a „Magyar-ügyet”. No, nem valami nagy vehemciával és – jó gittegylethez méltón – igen kis hatásfokkal. Miközben ők hámozták az aktuális luftballont, itt emberek kerültek börtönbe. Olykor bitófára. Nem is kevesen. A kicsit sem kedves emlékezetű Haynau sem akasztatott ennyit…

A hatalomnak rettenetesen kellett valami, hogy bizonyítsa: igenis legitim, az ország polgárai elfogadják, mi több támogatják. És jött május elseje… Az akkor már hagyományos felvonulással…

Kádárról már sokan, sok mindent elmondtak, egyet viszont el kell ismerni: egyáltalán nem volt buta ember. A legendás sakkozó, a politikai trükkök nagymestere – egyéb, kevésbé hízelgő jelzőit most hadd ne soroljam - ezúttal is merészet lépett. És bejött neki. Tanácsadói ugyan óva intették, hogy május elsején a nyilvánosság elé lépjen, hogy beszédet mondjon a felvonulásra összegyűlt tömeg előtt. Mert ki tudhatja, mi sül ki abból? Tán még merénylettől is tartottak. Nem voltak olyan messze azok a bizonyos októberi, novemberi napok, elég fegyver lehetett még itt-ott, titokban, elrejtve.

Ő viszont másképp döntött és még rá is kontrázott. A kártya-hasonlatnál maradva: tizenkilencre lapot húzott. Hogy a vérbeli hazárdjátékos merészsége dolgozott-e benne, vagy ekkora volt a kommunizmusba vetett hite, esetleg más oka volt, azt ma már innen nemigen lehet eldönteni. Bízhatott abban, hogy ennyire rövid idő sikerült megdolgozni, megfélemlíteni az országot?

Vállalta a kockázatot, nem csupán megjelent a Felvonulási téren a tömeg előtt – egyes források szerint egymillióan is voltak a felvonuláson -, de tett arról is, hogy ezt ország-világ láthassa.

1957. május elseje ugyanis a magyar televíziózás hivatalos születésnapja. A frissiben vásárolt közvetítőkocsival és a kitelepített négy kamerával élő közvetítést adtak a nagygyűlésről. A rendezvényen természetesen annyi volt rendőr, hogy egymásba ért a gumibotjuk és frissiben, „megbízható elvtársakból” 1957 februárjában alakult Munkásőrség is fokozott készültségben „ünnepelt”. Mellesleg, a televízió „valódi születésnapja” is köthető februárhoz, hiszen „1957. február 23-án kezdődött meg a műsorszolgáltatás, a korábban elindított próbaadások innentől fogva „élesben” mentek.” (Wikipédia)

Olyasmi ez a születésnap, mint április 4. Magyarország „felszabadításának” ünnepe. Egy „kinevezett” ünnepnap. Hiszen Magyarországon még 1945. április 11-én is folytak harcok. De ez senkit sem érdekelt. Ha egyszer eldöntötték, hogy április 4-én „lettünk felszabadítva”, akkor április 4-én „lettünk felszabadítva”. Ha tévéadásról úgy mondják: 1957. május 1-én indult, akkor…

Jöhet a húsz forintos kérdés: mikor indult a magyar tévéadás?

Kádár a legkorszerűbb technikával akarta bemutatni, hogy ő van a nyeregben, a nép, az istenadta nép meg teljes mellszélességgel követi őt a szocializmusba vivő dicső úton. Mi lenne annál nagyszerűbb, ha ezt láthatnák a Coca-cola mámorban fetrengő imperialisták és a sötétben bujkáló ellenforradalmárok?

És lőn tévéadás…

A világ pedig láthatta a felvonulókat, az ünneplő tömeget. Az természetesen nem látszott a felvételeken, hányan vonulnak fel muszájból, félelemből és hányan meggyőződésből. Az sose látszik a tévé képernyőjén – szerencsére -, hogy mit gondolnak a képen látható emberek. Mennyire veszik komolyan az aktuális parasztvakítást:

„Elvtársaim!

Az 1956 októberi események menetében a fasiszta magyar burzsoázia, amely egyrészről az ellenforradalom posványába süllyedt áruló Nagy Imre-csoporttal, másrészről az amerikai nagytőke által vezetett nemzetközi imperializmussal szövetkezett, megdöntéssel fenyegette a Magyar Népköztársaság társadalmi rendjét. Halálos veszély, a megsemmisítés veszélye fenyegette a magyar munkás-paraszt államot, a néphatalmat, a proletariátus diktatúráját Magyarországon. Veszélyben volt népünk nemzeti függetlensége, a béke ügye éppen úgy, mint a gyárak, a bankok, a bányák államosítása, a földosztás, mindazok a nagy vívmányok, melyeket népünk a társadalmi haladás 12 éve alatt elért. (Részlet Kádár János beszédéből, melyet 1957. május 1-én mondott el a Hősök terén)”

A nagygyűlés – és a műsorsugárzás – rendben lezajlott. Így lőn, hogy a Magyar Televízió születésnapja és a később csak „átkosként” emlegetett Kádár-kor kezdete ugyanarra a napra esett. 

A trükkös húzás bejött. Nem csak kifelé mutatták meg, hogy Magyarországon „minden rendben”, de befelé is. Mert mit gondolhatott a kor „egyszerű dolgozóként” emlegetett embere? Kint voltak vagy millióan és mégsem volt semmi balhé. Itt mindenki elfogadja az új rendszert, akkor pont én maradjak ki? Még bajom lehet belőle…

Kezdetét vette a húzd meg, ereszd meg, az időben osztogatott üveggyöngyök taktikája. Épülni kezdett a „legvidámabb barakk”.

Forrás: Wikipédia; Munkas.eoldal.hu;

Kép: dr. Takács István; szkennelte: Takkk  (Wikipédia)

Megjegyzés: a helyszínt karszalagos munkásőrök biztosították, vonulás közben lehetett csak fényképezni, megállni tilos volt. A – Sztálin-szobor talapzatából lett – tribün előtti fotó készítése csak a hivatásos fényképészek, a sajtó számára volt engedélyezve