Április 4. egy érdekes dátum. Valami történt akkor? Nem, semmi különös. A szocializmus évtizedei alatt ugyan e napon „ünnepeltük” Magyarország „felszabadulását”. 1990 után már lehetett akár a megszállás napjaként is emlegetni…

„A korszakkal foglalkozó történettudósok zöme számára nem vitás, hogy a szovjetek 1944–1945-ben megszállták Magyarországot, még akkor is, ha ezzel véget ért a közvetlen háborús szenvedések időszaka, s a politikai meggyőződésük és/vagy származásuk miatt bármilyen módon hátrányt szenvedett honfitársaink fel is lélegezhettek.” - Illésfalvi Péter történész.

A korabeli szovjet katonai dokumentumokban - Magyarországra vonatkozóan  -sehol sem szerepel a „felszabadítás” szó, nem úgy, mint például Lengyelország vagy Csehszlovákia esetében.

„...úgy látszik, nem akarják tudomásul venni, hogy Magyarország fasiszta ország, amelyet meg kell büntetni. A diadalmas szovjet hadseregnek nincs szüksége segítségre, egyedül is el tudja érni a célját. Le fogja verni az ellenséget.” - magyarázta Károlyi Mihály volt miniszterelnöknek a londoni szovjet katonai attasé, mikor az felkereste egy szovjeteket támogató magyar fegyveres erő felállításának tervével.

És az attasé nem lódított…

Nem úgy, mint azok, akik 1945 áprilisában Sztálinnak jelentettek.

Az eredeti tervek szerint – és a szovjet tervutasításos rendszerben tanácsos volt betartani a terveket, főleg, ha már a generalisszimusz is rábólintott – Magyarországot 1945. április 4-ig kellett elfoglalni, birtokba venni, megszállni. Ezért 1945. április 4-ig megszállták, avagy - későbbi terminológia szerint -  felszabadították Magyarországot. Legalábbis papíron. Merőben egészségügyi okokból – senkinek sem akaródzott vállalni a késésért a felelősséget, az ilyen merész embernek könnyen baja eshetett volna - így szóltak a Moszkvába küldött jelentések. Hogy ezek mennyire fedték a valóságot, arra jó példa a peresznyei illetőségű Orbán Gyula elbeszélése:

„Pinkamindszenten lakott az édesapám, a családi házban. 22 éves volt, amikor 1945. április 12-én elvesztette 17 éves húgát. Az életvidám, sokat nevető Annus azon a késő délutánon a kútnál állt, vizet húzott fel, virágokat akart öntözni. Apám a házba felvezető lépcsőn ült, beszélgettek, amikor egyszer csak a mellettük levő ház hátsó részébe gránát csapódott be. Aznap az első. Egy szilánk átröpült, átment a kút fa káváján, majd Annus egyik lábát térd alatt elvágta, végül a ház falába csapódott. Rettenetes fájdalmai voltak, jajgatott. Csak 2-3 centi bőr tartotta össze a lábát. Gyorsan bevitték a házba, bekötözték. Ló már nem volt, a szemközt lakó sógor teheneket fogott be a szekérbe, azzal - persze nagyon lassan - tudták beszállítani Annust Körmendre, a kórházba. Még élt, de másnap reggel már holtan vitték haza. Átöltöztetésekor vették észre, a hátában is voltak apró szilánkok. Elvérzett-e, vagy a tüdejét is érte sérülés? A temetőben mindenszentekkor koszorúzzuk a sírját minden évben.”

Talán Orbán Anna volt a második világháború utolsó áldozata Magyarországon.

Egy korszak véget ért.

Magyarország az egyik diktatúra vasmarkából átkerült egy másikéba.

Természetesen voltak, akik ténylegesen felszabadulásként élték meg az oroszok bejövetelét. Az előző rendszer, az 1944. március 19.-i német megszállás üldözöttjei. És akadtak olyanok is, akik csak azért tértek haza az Auschwitz-hoz hasonló műintézményekből, hogy le ne késsék a Szibériába induló vonatot…

Véget ért egy háború, melynek mintegy félmillió polgári és katonai áldozata volt, a több százezer magyar zsidón kívül. Véget ért egy háború, melyben szinte teljesen elpusztult az ország infrastruktúrája, a nemzeti vagyon döntő részét meg elhordták a németek és az oroszok. Az országhoz visszacsatolt területek ismét elvesztek. (A "második Trianon" hivatalosan 1947. február 10-én a párizsi béke aláírásával lépett életbe.) A magyar polgári lakosságra súlyos megtorlások vártak a szomszédos országokban. Szlovákiában állampolgárságtól való megfosztás, kitelepítés, munkatábor, Kárpátalján deportálás, munkatábor. A Vajdaságban még vérengzések is voltak. És ki tudja a számát az itthonról „málenkij robotra” elhurcoltaknak, a kitelepítetteknek.

De a háború véget ért.

Neki lehetett fogni az újjáépítésnek…

Aztán eltelt néhány évtized és megírta az újság, hogy az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg tisztjei átvették öröklakásukat…

Nem tudom, hogy tényleg létezett-e ez a cikk, de vicc lett belőle. A vicc meg, mint ilyen, jól jellemzi a hatvanas, hetvenes évek közhangulatát. Azt hitték, azt hittük, ami van, az örökké fog tartani.

A magamfajta, az 1960-as években született alattvaló többnyire csak bután pislogott és danolta vidám énekeket az énekkarral az április negyediki ünnepségen. Nem igazán értette a dolgot. Mert ugye az teljesen világos, hogy a hős szovjet csapatok - óragyűjtögetés és asszonyok, leányok kergetése közben, - felszabadították hazánkat a gaz nácik uralma alól.

Hogy milyen alaposan, arról Apor Vilmos püspök úr mesélhetne. Ha túlélte volna a dolgot…

És ha már „felszabadították”, maradtak is egy darabig…

„A nagyhatalmak fegyverzetcsökkentési tárgyalásainak megfelelően 1989. április 25-e és május 28-a között több mint 10 000 katona, közel 300 harckocsi és 150 páncélozott harcjármű távozott részleges csapatkivonás keretében.

Az 1990. március 10-én kötött megállapodás után két napon belül elkezdődött, és több mint egy évig tartott a teljes kivonulás. Mintegy 100 000 szovjet állampolgárt, 27 000 gép- és harcjárművet, 230 ezer tonna lőszert és 100 ezer tonna üzemanyagot szállítottak el közel másfél ezer vasúti szerelvényen.” (Wikipédia)

Forrás: Wikipédia; Némethy Mária - Az utolsó halott; Vaol.hu;

Kép: 1945. Budapest VII. Erzsébet körút, a New York palota tetejére szovjet zászlót tűző katonák. / Adományozó: Vörös Hadsereg / Fortepan 175115