1905. március 29-én felsírt egy kisgyerek és az irodalomnak nevezett társasjáték nem sejtette, hogy ezzel egy akkora balhorgot szedett be, ami felér egy rejtői jobbegyenessel. Megszületett Rejtő Jenő.

Kérem, higgyék el, mindennek az ökölvívás az oka. A későbbi író bokszedzéseket látogat, itt ismerkedik meg bizonyos Müller Györggyel, aki unokaöccse Müller Dávidnak. Müller Dávid pedig – fiával, Müller Pállal – a jólmenő könyvkiadónak, a Novának a vezetője. Neki említi meg egy alkalommal Rejtő, hogy pengős regényt szeretne írni.

„...nem rossz ötlet. Magának van ehhez tehetsége. Próbálja meg... biztos sikerül. - Milyet parancsol? - kérdi Rejtő. - Légiósat. Most, tudja, ez a divat. De... hogy is mondjam... válasszon magának egy másik nevet, mondja Müller. Jenő meglepődik ezen... "tudja, én egyszer már magyarosítottam Reichből Rejtőre. Most megint változtassak? Jobb egy Szabó, egy Kovács, vagy egy Lipták? - Nézze, nem erről van szó - mondja Müller -, én egy jó hangzású külföldi névre gondoltam. - P. Howard? - Ez az - mondja Müller Dávid, és rövidesen szerződést kötnek.”

Az 1936-ban a Novánál kiadott első regénye, „A pokol zsoldosai”  már e név alatt jelenik meg. Hogy miért pont P. Howard? Amiért az igazi Trebitschet Buzgó Mócsingnak hívják…

A talán legnépszerűbb magyar író olvasottságát rendszerint Jókai Móréhoz szoktak hasonlítani. Nem tudom… Azt viszont igen, hogy mikor hajdanvolt kölyökkoromban a Kőszívű ember fiai kötelező olvasmány volt a suliban, azt alig olvasta valaki. A Piszkos Fred, a kapitányt viszont szinte mindenki.

Meg azt is, hogy a csóró pesti srác máig megélhetést biztosít sokaknak. Komoly tanulmányokat írnak róla, aki a műveiben tüntetett komolytalanságával. A röhögés mindent elsöprő erejével rúgta oldalba azt a kicsit sem mulatságos világot, amibe beleszületett, amiben élni kényszerült és amibe – végül – jól belehalt. Életét akár maga is beleírhatta volna valamelyik regényébe. Máig számtalan legenda és anekdota kering róla, amiket a rajongók készségesen mesélnek újra és újra, még ha tudják is, hogy nem igazak. Mert akár igazak is lehettek volna…

Mesélik, hogy a kávéházakban gyakran fizetett papír fecnikre firkantott két-három sorral, amit aztán a főpincér – az aranynál is biztosabb alapokon nyugvó valutaként – a Nova könyvkiadóban készpénzre válthatott. Ahol ezekből a cetlikből állították össze frenetikus hatású műveit.

Honnan ered a történet, ki találta ki? Nem tudom. Még az sem lehetetlen, hogy ő maga. Mert annyira szellemesen tapint a lényegre. A kisember komédiázására és kalandozására egy olyan világban, amely vevő volt a humorára, de az író személyéből, kösz, nem kért.

Egy feljelentéssel ért fel az „Egyedül vagyunk” nyilas sajtótermék 1942-es cikke, amelyben azt forszírozta az álnév bátor homályába burkolódzó cikkíró, hogy ez a Rejtő tulajdonképpen egy Reich. És akkoriban nem volt igazán egészséges Reichnek lenni, mert könnyen munkaszolgálat lehetett az ilyen kilengések vége. A munkaszolgálat meg nem arról volt híres, hogy hosszú, nyugodt és kényelmes életet biztosít a résztvevők számára. A Poénkirály élete pocsék csattanóval ért véget 1943. január 1.-én, a Szovjetunióban, Jevdakovo környékén.

„Én költő vagyok - költő, mint Leonardo, de nekem talán Mona Lisám se lesz, Utolsó vacsorám sem lesz, pedig én is csak olyan költő vagyok, mint Leonardo, akinek a feje meg volt mérgezve számokkal és mértani haladványokkal. Nagyon szeretem Leonardót. Ha nézek egy hajót, ahogy este végigmegy a Dunán, és a legszebb hangulatban az jut eszembe, hogy Einstein szerint én másképp látom... Komplikált koordinátarendszerek összekeverednek a kis hajólámpákkal, ilyenkor nagyon szeretem Leonardót, aki az Apokalipszis végtelen óceánján úszó tetemeknél vigyázott, hogy a beesési szög egyenlő legyen a visszaverődési szöggel... A logikának és az intuíciónak ez a különös kontrasztja nagyon kevés emberben van meg, és többnyire azok nagyon érzékenyek és nagyon szerencsétlenek...

Igyekeztem, hogy a humoron és a drámán felül az életből is adjak valamit, nem sokat, csak annyit, amennyit egy operettlibrettóban mint csempészárut elhelyezhet a szerző... Az élet egy különös színpad, amelynek meglehetősen zavaros célja és furcsa repertoárja van. Mi a leghőbb vágyam? Az, amit a költő kíván: "Egyszer életemben végre jól kialudjam magamat..." - Egy fura ars poetica Rejtő Jenőtől. De milyen legyen?

És aztán…

„A m.kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ptk. 1943 sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19 táb. Munkásszázad veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt.” – (Hivatalos választávirat a család érdeklődésére; 1943. május 5.)

A leglükébb viccet halála után űzték a tréfák nagymesterével. Az ötvenes években, mint értéktelen ponyvák, indexre kerültek művei. Aztán, mikor lazult kicsit a szorítás, már újra megjelenhetett, a használtcikkpiaci könyvkereskedők nagy bánatára, akik vagyonokat kerestek könyvei egy-egy ronggyá olvasott példányán. Mesélik, hogy meg is fenyegették a kiadó vezetőjét, hogy csúnya világ vár rá, ha ki meri adni a Rejtő-regényeket…

Az irodalomtörténet régóta keresi a helyét. Valaki szólhatna a szerencsétlennek, hogy az már régen megvan. Az olvasói, a rajongói szívében.

Rejtő Jenő - Sír (a) felirat

Ki itt nyugtalankodik csendesen
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt 36 évig, élt egy pár napot,
Nem gondolkozott és nem álmodott
És ha kinevették: azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői lant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra.
És azt álmodja, hogy él.
Béke hangjaira

Kép: Rejtő Jenő egy berlini fotójának és Korcsmáros Pál grafikájának felhasználásával készült

Forrás: Szineszkonyvtar.hu; Wikipédia.