1849. március 5-én vívták meg a szolnoki csatát, amelyben Vécsey Károly és Damjanich János vezérőrnagyok diadalmaskodtak a császári erők felett, visszafoglalták a várost – és kulcsfontosságú hídját - az osztrákoktól. Ezzel kezdetét vehette a diadalmas tavaszi hadjárat.

Pedig – finoman fogalmazva – az előjelek nem nekünk kedveztek. Az 1849. február 26-27-én megvívott kápolnai csatában – ez volt a szabadságharc egyetlen kétnapos ütközete -, ha a magyar csapatok nem is maradtak egyértelműen alul, s egyik fél sem érte el stratégiai céljait, azért mégiscsak nekünk kellett visszavonulni. Ugyan az ütközet „eredményét” akár döntetlennek is mondhatnánk, Windisch-Grätz, a Császári és Királyi hadsereg vezetője túlértékelte az ütközetet, és azt jelentette Bécsbe, hogy „a lázadó hordákat iszonyú mennyiségben pusztította el”.

Kápolnánál a gondokat leginkább Dembinszky Henrik, a lengyel származású főparancsnok „tehetetlenkedése” és tévedései okozták a gondokat. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy Klapka hadtestének tisztjei kijelentették, hogy csak akkor követik Dembinszky utasításait, ha valamelyik hadtestparancsnok ellenjegyzi azokat. Na, mármost, szépdolog a hivatalos út és annak betartása, de úgy elég nehéz háborút viselni, csatákat megvívni, ha a fővezér minden egyes parancsát megvitatják, esetleg szavazással döntenek róla: elfogadható-e, avagy sem. Arról nem is beszélve, hogy éles helyzetben, mikor gyorsan kell dönteni, ez teljességgel kivitelezhetetlen.

Az ügy vége az lett, hogy a március 3-án, Tiszafüreden összeült tiszti gyűlésre Görgey Artúr javaslatára meghívták Szemere Bertalant is, aki mint a kormány teljhatalmú képviselője, közvetíthetett, döntést hozhatott. Dembinszky nem volt hajlandó haditanácsot összehívni, tárgyalásokba bocsátkozni, ezért Szemere Bertalan leváltotta és ideiglenesen Görgey Artúrra bízta a fővezéri posztot.

Bár Dembinszkyt leváltották, a Szolnok elleni hadműveletek mégis az ő tervei szerint indultak meg. Még az időjárás is a magyaroknak kedvezett a két tábornok – Damjanich és Vécsey – csapatai sűrű ködtakaró leple alatt nyomulhattak előre. Szolnokon Leopold Karger császári tábornok – körülbelül 6000 emberrel -, a nyugatra fekvő Abonyban pedig Ottinger Ferenc altábornagy – hozzávetőleg 1500 fős sereggel - várta a támadást. A magyarok 12000 honvéddel, ezúttal túlerőben voltak. Ráadásul Karger tábornok elkövette azt a hibát, hogy nem is vette valami komolyan a hidat ért támadást. Talán túlságosan is hitt Windisch-Grätznek, aki azt hirdette, hogy sikerült megroppantania a lázadó magyar hadak gerincét. Talán ezért nem is hívták segítségül az abonyi erőket, talán, mert túl későn vették észre a támadó honvédeket. Elkésve riadóztattak, úgy reggel hét óra tájban, de ekkor már hiába küldött Karger – 1849-ben roppant modernnek számító módon – vasúton futárt Ottingerhez.

Damjanich a lovasságot az Abonyból esetlegesen érkező útjába vezényelte. Közben Kargernek a vasúti indóháznál felállított ütege tüzet nyitott az előrenyomuló honvédekre. A 3. honvédzászlóalj parancsnoka „félrehúzódj” jelzést adott, azaz megkísérelte kivonni a magyarokat az ágyútűzből. Ekkor viszont olyasmi történt, amire senki sem számíthatott. Tán véletlen, tán Isten ujja, de a dobos, akinek a jelzést kellett volna vernie, kétszer, vagy akár többször is sorba állt a reggeli pálinkaosztásnál, elkiáltotta magát:

„Én nem retirálok, én verem a sturmot!”

És verte a rohamjelet. A zászlóalj meg rohamozott…

A kisebb kavarodásnak az lett a véger, hogy a honvédek nem csupán az üteget foglalták el, de a városba is benyomultak, elfoglalva hidat. Ekkorra megérkezett Vécsey is, csapatai átkeltek a folyón.

Karger megkísérelt visszavonulni Abony felé, ahonnan – óriási késéssel – megérkezett ugyan a segítség, de már nem sokat tehettek. Rövid tűzpárbaj és lovassági összecsapás után szépen visszahúzódtak a táborukba.

A csata fényes magyar győzelemmel zárult.

Jelentőségét nem csak az adta, hogy Szolnoknál alaposan visszavágtunk a kápolnai csatáért, de ezzel a győzelemmel a Tisza valamennyi átkelőhelye a honvédsereg kezére került. Az osztrákokat meglepte, milyen összehangoltan és precízen képesek mozogni az általuk alábecsült magyar csapatok, aki győzelmükkel mintegy: „bevezették” a diadalmas tavaszi hadjárat sikereit.

Forrás: Honvedelem.hu; Patacsipilvax.hu; Hermann Róbert: A szolnoki ütközet (Rubicon,hu); Wikipédia

Kép: Than Mór - A szolnoki csata