1849. január 8. éjjelén Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével a románok lerohanták Nagyenyedet. Nem ez volt az elsõ ilyen eset és nem is az utolsó…

1848-ban Magyarország kinyilvánította függetlenségét. A kolozsvári országgyûlésen kimondták Erdély unióját Magyarországgal. Az osztrákok rögtön barátsággal fordultak az addig semmibe vett románok felé. Azt a román követelést elutasították ugyan, hogy a belsõ határokat az etnikai jellemzõk alapján húzzák meg. Támogatták viszont az erdélyi román közigazgatási szervezetek létrejöttét, mert ezzel is alá tehettek a magyar forradalomnak. A román és a szász nemzetõrség felfegyverzéséhez is hozzájárultak.

Ezt azért talán nem kellett volna… Bár utólag feltûnõen könnyû bölcselkedni.

Karl von Urban, a naszódi határõrezred parancsnoka és Puchner Antal fõhadparancsnok segítségével olyan tempóban zajlott a románok felfegyverzése, - amelynek nem is titkolt célja volt a magyarok megfélemlítése -, hogy a második balázsfalvi román nemzeti gyûlésen sokan már fegyveresen jelentek meg. De arra senki sem gondolt, azt senki sem tételezte fel, hogy a román nemzeti hõs Avram Iancu dicsõ vezetése alatt szabályos irtóhadjáratba kezdenek a magyarok ellen.

Avram Iancu

A román „rendcsinálás” szomorú krónikája:
„- Az elsõ mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekrõl is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert - férfit, nõt, gyermeket - lemészároltak.

- Pár nappal késõbb Székelykocsárdot pusztította el egy felkelõ csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elõl, látva a borzalmakat felakasztotta magát.

- Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.

- Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.

- Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.

- Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.

- Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülõ lakosságot Ompolygyepû határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.

- Október 23-án Boroskrakkó és a környezõ települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.

- Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.

- Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítõleg 40 magyart végeztek ki.

- Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.

- Marosújvárra a környékrõl 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alighogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.

- A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.

- A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelõk rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítõleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.

- 1849. május 8-án a román felkelõk felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.

- Május 9-én, egy rövid ostromot követõen Abrudbányán mészároltak le megközelítõleg 1000 magyart.

- Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.

- Május 17-én az Abrudbányára visszatérõ lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.” (Wikipédia)

A fenti felsorolás alapján legnagyobb csapást Nagyenyed szenvedte el. Vagy mégsem? Axente Sever jelentése szerint semmiképp…

Mindjárt át is adnám a szót a dáko-román kontinuitásról és Nagy-Romániáról vizionáló „érdemes” pópának:

„Esti nyolcz óra tájban (1848. január 8-án) egyik szolgálattevõ emberem Enyed irányában tüzet látott, Skálka Simon tribunt százötven vadászsszal Enyedre küldtem, hogy a tûz okáról nekem biztos hirt hozzon s egyuttal alármot verettem.

Skálka jelentette, hogy a Torda felõl Enyedre menekült emberek a házakból s a kertek mögül embereimre lõttek, a kik aztán õket üldözõbe vévén, egy szalmakazalnak s három kunyhónak tüzet adtak. Visszaküldtem Skalkát a városba, hogy minden fölhasználásával a tüzet oltsa s bûnösöket fogja el. Egyúttal Lossenaut is, a ki csapatával Bocsárdon volt, értesítettem s katonasegítséget kértem a veszély elháritására. Az ezredes ur azt felelte, hogy egy katonát sem adhat, hogy maradjak Csombordon. Éjfél táján Nagy-Enyed minden oldaláról lángban állott s tribunjaim értesítettek, hogy õk nem képesek a borzasztó elemet megfékezni.”

Vagyis, õk csak tüzet oltani érkeztek és „bûnösöket” elfogni, „veszélyt elhárítani”. Nagyenyeden tulajdonképpen nem történt semmi, de ha esetleg valami mégis, arról csak a magyarok tehetnek.

Ennek azért kissé ellent mond Viskóczi Hen­rik mi­no­ri­ta házfõnök visszaemlékezése. Õ megpróbált valamit tenni… A rendházból Prodan prefektushoz sietett, hogy, ha már megígérte, védje is meg a várost. Túl sok eredménnyel nem járhatott, akciója „sikerérõl” mi sem árulkodik jobban, hogy hazamentében õt is támadás érte:

„Ma­gam valék elsõ ál­do­za­ta a gyil­ko­sok­nak, kik is fe­je­men öt ha­lá­los se­bet ejt­vén, két uj­ja­mat le­vág­va és két szu­rony­szú­rás­sal az ol­da­la­mat majd ha­lá­lo­san ki­lyu­kaszt­va, fél­hol­tan a föld­re hir­te­len le­te­rí­tet­tek, és min­den ru­há­tól levetkõztetve, hét lö­vés­sel idvezlettek.”

Szilágyi Farkas, református lekész, aki gyermekként élte meg a támadást így emlékezett vissza a történtekre:

„Amint a román csõcselék betört a városba és felgyújtotta az elsõ épületeket, kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott.”

De nem kímélték a középületeket, templomokat sem. Épp úgy felégették az erdélyi református egyház püspöki levéltárát, mint a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt.

A történelmi hagyományok szerint menedéket nyújtó templomok semmit sem értek. Semmi sem volt szent, semmi sem elég drága, hogy ne pusztuljon, semmi és senki nem érdemelt irgalmat. Nemeš Ioan tri­bun lóháton tört be a templomba, úgy üldözte ki onnan a védelmet keresõket. Odakint aztán halomra ölték a szerencsétleneket…

Állítólag a tobzódás, vérengzés olyan lármával járt, hogy elhallatszott a Nagyenyedtõl 22 km-re fekvõ Mihálcfalváig.

A borzalmak egészen 11-én estig tartottak, mikor végre megérkeztek Kolozsvárról és Tordáról a felmentõ csapatok, melyek addig Kolozsvár védelmére hivatkozva, a sorozatos segélykérések ellenére, sorsára hagyták Nagyenyedet…

Egyes források szerint 800-ra, mások 1000-re teszik az áldozatok számát.

A szemtanú így írt a vérengzés utáni Nagyenyedrõl:

"Alsófehér vármegyében nemes N.Enyed városa nincs többé, népét egy vad vidéki oláh csorda, az erdélyi katonai kormánytól kapott fegyverekkel, a várost elõbb éjjel 40 helyt meggyújtván, a legirtózatosabb kínok közt leölte, a lakosság eme mészárlástól megszabadult része a rablók által köntös s általán lábbeliektõl megfosztatván, 22 fokos hidegben, több mint 8 napon keresztül bujkált, minden nyomon ûzetve az erdõben, farügy és hóval táplálván nyomorult életét; nincs toll mely az Enyeden elkövetett mészárlást, gyalázatosságukat, példátlan nyomort kellõleg festené. Végre 8 napok után katonai segedelmet nyervén, ennek fedezete alatt, több száz pinczék és körülfekvõ erdõkben bujkáló szerencsétleneket megszabadítottam. A katolikus templom még akkor is égett és szemeimmel láttam annak végig nyitva levõ ajtaja elõtt egy döglött kutyára rakva és felállítva az oltárról levett fa és bronzirozott képeket. Az utcán minden lépten holttestekre találtunk, melyek a kutyák és varjak által annyira egybevoltak marcangolva, hogy ritkán lehetett közülök megismerni. Bizonyos, hogy a mongolok ideje óta Erdélyben ily kegyetlenkedés nem követtetett el, a török, a tatár, a kuruczok és labancok ezen oláhokhoz képest a béke angyalai voltak. (…)

Kelt Kolozsvár, febr. 6-án 1849. Ifj. Kemény István fõispán."

Manapság az ilyen történéseket - tudomásom szerint - etnikai tisztogatásnak nevezik és elévülhetetlen háborús bûncselekményként kezelik. De az a 19. század volt… Ma már csak történelem, hogy Nagyenyed halottainak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt gödörbe temették.

Megkopott emléktábla õrzi emléküket. Római számok jelzik rajta a szomorú dátumot…

De akadnak más táblák is…

Van egy hely a határon túl. Valaha Asszonyfalvának, Frauendorfnak hívták. Ma a dicsõ népvezér, Axente Sever nevét viseli…

Forrás: Huszadikszazad.hu; Lóczy István - Axente Sever; Csávossy György: Nagyenyedi mementó; Magyarforum.hu; Erdely.ma; Muvelodes.ro; Index.hu; Wikipédia;