Gábor Áron 1814. november 27-én született Berecken, székely határõr családban. A berecki alsóiskola elvégzése után a kantai ferences nevelõintézetben, majd a csíksomlyói gimnáziumban tanult. 1831-ben vonult be a háromszéki határõr ezredbe. Elõször Kézdivásárhelyen, majd Gyulafehérvárra vezényelték, ahol ágyúkezelõi kiképzést kapott. Itt nevezték ki tüzértizedesnek. 1840-tõl az 5. számú pesti tüzérezredbe került, majd a bécsi ágyúgyárban is szolgált.

Pesten és Bécsben mûszaki elõadásokat hallgatott, ahol megismerkedett az ágyúöntés fortélyaival is. Magát folyamatosan képezve, német nyelvû szakkönyveket is szerzett be. Mivel szolgálata nem volt folyamatos, mellette asztalosmesterként dolgozott, tervezett szárazmalmot és egyéb épületeket, valamint épített egy aratógépet mely tizenkét ember munkáját volt képes kiváltani.

Kép:Pollák Zsigmond metszete (Vasárnapi Ujság,1881)

Az 1848 tavaszán Európa-szerte fellángoló forradalmak hatására Erdély is megmozdult. Az Anton Puchner vezette császári csapatok - lelkes román támogatással - Erdély nagy részét megszállták, már csak Székelyföld tartotta magát…

Gábor Áron már októberben, a Székely Nemzeti Gyûlésen felvetette az ágyúöntés lehetõségét, azonban ekkor még senki sem vette õt komolyan. November elején felkereste Berde Mózes kormánybiztost is, hogy tõle kérjen engedélyt - és persze támogatást is - az ágyúöntésre. Bár részletesen kidolgozott terveket mutatott be, a kormánybiztos kételkedett az ötlet megvalósíthatóságában. Elgondolása csak akkor került elõ újra, mikor Puchner feltétel nélküli megadásra szólította fel a Háromszék városait.

November 16.-án, Sepsiszentgyörgyön, a Honvédelmi Bizottmány népgyûlésén már csaknem a megadás mellett döntöttek, mikor Gábor Áron kért szót:

„Hallom, hogy a fõtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség elõtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Lesz ágyú, amennyi kell. Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és azokkal a próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tíz lépésnyire az ágyú elébe céltáblának.”

Szavait kitörõ lelkesedés fogadta, hiszen új - még, ha csekély - reményt nyújtott az embereknek. A háromszékiek döntöttek, ha kell, fegyverrel védik meg magukat és szabadságukat.

Az elkövetkezendõ hetekben Gábor Áron ingóságai java részét pénzzé tette, hogy forrásokat biztosítson a munkájához, Háromszék templomaiból pedig sorra hordták össze a harangokat, hogy nyersanyagot biztosítsanak az ágyúöntéshez.

1848. november 30.-án jött el a napja az ágyúk éles helyzetben való bevetésének. A Hídvég melletti ütközetben, a Heydte vezette osztrák sereg meglepetéssel tapasztalhatta, a székelyek kemény ellenállásukat ágyúval is megtámogatják, ha kell. A váratlanul megszólaló tüzérség eldöntötte a csata sorsát. A székelyek gyõztek!

Puchner tábornok a késõbbiekben úgy vélte - mivel mást el sem tudott képzelni -, hogy a „székely lázadók” valamilyen módon francia tüzérséghez jutottak…

Aztán fordult a kocka.

A karácsonykor, december 24-én megvívott második hídvégi ütközet elveszett. A háromszékiek békét akartak kötni, feltételeiket osztrák részrõl tárgyalási alapként elfogadták, de õk is támasztottak feltételeket. Mivel nyeregben érezték magukat, úgy ítélték eredményesen követelhetik a honvédek eltávolítását, az ágyúk megsemmisítését és az önkéntesek felszerelésének átadását.

A január másodikai tanácskozáson erõsen megoszlottak a vélemények, többen hajlottak az osztrák feltételek elfogadására. Gábor Áron hirtelen haragú ember lehetett, dühöngve hagyta el a termet, azzal fenyegetõdzve, hogy ha elfogadják az osztrákok ajánlatát, ágyúival szétlöveti a házat, ahol tárgyaltak. A szerzõdést ennek ellenére megkötötték. De - ahogy már számtalanszor elõfordult az idõk során - a nép, az emberek nem értettek egyet a döntéshozókkal. Az árapataki szerzõdés végrehajtása finoman fogalmazva is akadozott. A környékbeliek elrejtették a honvédeket, az ágyúk és a felszerelés java részét. A szerzõdés hatálya nem is tartott sokáig, január 15-én Kézdimártonfalván felmondták. Gábor Áron pedig már fõhadnagyként folytathatta az ágyúöntést, Bem tábornoknak a harc folytatására buzdító üzenetével együtt érkezett meg a kinevezése.

Ha - bár a történelemben nem igazán ildomos feltételezésekkel élni - Háromszékben nem robban ki a felkelés, a császári csapatok valószínûleg kijuthattak volna az Alföldre és akkor talán sok minden másképp alakul a magyar szabadságharc történetében. Így Gábor Áronnak többet köszönhetünk, mint elsõre gondolnánk.

A szabadságharc alatt nélkülözhetetlen emberré vált Erdélyben. 1849 májusában Kossuth Lajos az összes erdélyi hadianyag gyár igazgatójának nevezte ki az ekkor már õrnagyi rangot viselõ Gábor Áront. Életében 63 - más források szerint - 93 ágyút öntött, melyeknek nagy részét Bem József seregei használták.

Vesztét is az ágyúk okozták. 1849. július 2.-án a kökösi ütközetben, - Uzon és Kökös helyiségek között - lováról sodorta le egy ágyúgolyó. Hadsegédje, Nagy Sándor, hogy eltitkolja a parancsnok halálát. Holttestét elõször Uzonba vitette, majd az eresztvényi református temetõben - bár õ katolikus volt - hantolták el. Sírja mára a magyarság egyik nemzeti emlékhelyévé vált. Az 1892-ben emelt emlékmûve körül kopjafák rengetegje hirdeti: a Nemzet mindmáig megõrizte szívében.

Hermann Róbert szerint: „Alakjában ott van a székely találékonyság, a meg nem alkuvás, a tettrekészség és a hõsiesség. Emellett egy 'emberi' hõs, nem hérosz, hanem olyan személy, aki akár a szomszédunk vagy ismerõsünk is lehetne. Fennmaradt magánleveleibõl egy jó kedélyû, saját értékeivel tisztában lévõ, de önmagát nem túlértékelõ, kimondottan jó humorral rendelkezõ személyiség képe bontakozik ki.”

Egyetlen máig fennmaradt ágyúját 2010. március 15.-én a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban állították ki, majd onnan Bukarestre került és csak hosszas bürokratikus folyamatok után jutott vissza a „Székelység lelke” Erdélyországba.

Gábor Áron dalát máig éneklik, még kissrác voltam, alsó tagozatos, mikor a suliban tanultuk:

Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva.
Indulnak már a tüzérek, messze a határra.
Nehéz a réz ágyú, felszántja a hegyet, völgyet.
Édes rózsám, a hazáért el kell válnom tõled.

Véres a föld, magyar huszár vére folyik rajta,
Csak még egyszer gondolj vissza szép magyar hazádra!
Anyám, te jó lélek, találkozom-e még véled?
Holnapután messzi földre, hosszú útra kélek.

Gábor Áron vélhetően utolsó megmaradt ágyúja A szabadságharc ereklyéi című kiállításon Székelyudvarhelyen, a Haáz Rezső Múzeumban 2015. április 2-án.(Huppa.hu)

Nyitókép: Gábor Áron szobra Kézdivásárhelyen
Forrás: Wikipédia; Mult-kor.hu; Rubicon.hu