322 esztendeje, 1697. szeptember 11-én vívták meg a zentai csatát, a török hódoltság alatti magyarországi területek visszafoglalásának egyik legjelentősebb és legvéresebb ütközetét. A szövetséges keresztény seregek Savoyai Jenő herceg vezetésével fényes győzelmet arattak.

Az 1526-os mohácsi katasztrófa után magyar vagy osztrák seregek nem szívesen vállalták a nyílt ütközetet a csaknem mindig számbeli fölényben lévő török csapatok ellen. Bár már az 1664-es szentgotthárdi csatában – ahol talán maga a számunkra nem annyire szép emlékezetű Montecuccoli is meglepődött mennyire ronggyá verte a török sereget –kitűnt, hogy az oszmán harcmodor felett eljárt az idő. A tizenöt éves háború egész menete arról szólt, hogy megváltoztak az idők. A törökök hiába szereztek be modern haditechnikát a franciáktól, hiába mozgattak kiválóan tömegeket, a csatákban rendre alulmaradtak a képzettebb, fegyelmezettebb katonákkal felálló keresztény seregekkel szemben.

II. Musztafa török szultán pedig 1697. június 17-én 100 ezer főnyi haderővel megindult Magyarországra. Igen, mi adtuk a háborúhoz az egyik legfontosabb dolgot, a hadszínteret… Már évszázadok óta. A szultán előtt nem csak a hajdani szultánok hadi dicsősége lebeghetett, hanem kényszerítő szükségszerűség is. Ha nem lép valami komolyat, azok a fránya keresztények bizony kiverik Magyarországról a muszlimokat és akkor megáll a világ… Az „igazhitűek” szerint, amely föld fölött egyszer a próféta zászlaja lobogott, nem kerülhet többet „hitetlenek” kezére. Ez a törvény – vagy tétel -pedig igencsak dőlni látszott, mert a Szent liga erői sorra foglalták el a magyarországi török várakat, „szabadították fel” a magyar területeket.

Igen, kérem, mert ez felszabadító háború volt a javából! Akár a későbbi ismerősebb időkben. Jött a dicső felszabadító, elűzte a gaz elnyomókat, aztán… Aztán valahogy itt ragadt. A közel százötven éves török uralom után jött az osztrák…

A török hadsereg augusztus 28-án bevette Titelt. Tudomást szereztek arról is, hogy ezúttal komoly keresztény erők indulnak ellenük, Savoyai Jenő herceg vezetésével. A szultán – Thököly Imre tanácsára – Erdély felé fordult a sereggel. Igen, Thököly a szultán táborában volt. A török oldalon – és természetesen a keresztényeknél is – harcoltak magyarok. Így legalább elmondhatták magukról, bárki nyerte az ütközetet: mi a győztes oldalon álltunk! De legalább garantáltan rosszul jártunk…

Jenő herceg a törökök nyomába eredt. A török szándék az volt, hogy Zentánál hajóhidat vernek a Tiszán – kiváló francia hadmérnökök álltak a rendelkezésükre –és átkelnek a folyón. Ahhoz viszont nem kell hadászati zseninek lenni, hogy valaki észrevegye, egy ilyen átkelés zűrös dolog. Amig hatalmas tömegű ember szorul viszonylag kis helyre, amig tömérdek felszerelést, miegyebet kell átpréselni egy olyan szűk keresztmetszeten, mint egy hajóhíd, addig még egy jóval fegyelmezettebb hadsereg is sebezhető.

„Az egyetlen lehetőség a partváltás megakadályozására és az ellenség Erdély irányába való felvonulásának meggátlására, ha szorosan nyomában maradok, s ha megkísérli az átkelést valahol, úgy a hídfőben fojtom meg őket” – mondta Savoyai Jenő és nem kímélte seregét, Erőltetett menetben vonultak a török után. És időben érkeztek…

Az előreküldött felderítőiknek sikerült egy magas rangú törököt, Dzsefár pasát elfogniuk, akitől további hasznos információkat szerezhettek a felállásról.

A szűk hídfőállásba szorult törököknek esélyük sem volt, különösen nem úgy, hogy legképzettebb csapataiknak – a janicsároknak – nem annyira a harc, hanem a seregen belüli rendfenntartás és harcra késztetés volt a feladatuk. A megzavarodott törökök alig tudtak valami érdemleges ellenállást kifejteni. A csata vérfürdőbe torkollott.

A keresztény győzelem arányát jól jelzi a veszteséglista: az ő oldalukon 699 elesettet és 1934 sebesültet számoltak össze, míg a törököknél tízezrekre rúgott a halottak száma.

Futott a szultán menekültek a nagyhatalmú pasák. Már aki nem esett el. Mert a csatában számos török főúr is életét vesztetett, köztük Elmad Mehmed nagyvezír, a török had főparancsnoka. A legendák szerint Thököly Imre is csak úgy úszta meg – a szoros értelmében – a mészárlást, hogy halottnak tette magát, majd éjszaka átúszott a túlpartra és alig néhány emberével tudott visszajutni a biztonságos Temesvárra.

A megalázó vereség után a szultán visszatért Isztambulba. A hadjárat félbeszakadt. És alig több, mint egy évvel később, 1699. január 26-án Karlócánál megkötötték a békét. A törökök napja leáldozott ezen a tájon.

És mi? 150 éves „vendégeskedés” után – kitakarodott Magyarországról a török. De sebaj! Jött helyette a német, az osztrák! Nehogy már előfordulhasson az a csoda, hogy Magyarország öt percig nincs megszállva, hogy nem valamely idegen, külhoni hatalom mondja meg a tutit azoknak a… magyaroknak!

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Mult-kor.hu
Kép: Franz Eisenhut: A zentai csata (részlet)