79. augusztus 24-én a Vezúv kráterét évezredekig elzáró lávadugó megadta magát az iszonyú nyomásnak. Akár egy pezsgősüveg dugója, hihetetlen erővel lövődött ki Campania derült egére. A tűzhányó kilométernyi magasságba lőtte fel a kőtörmeléket, és fülsiketítő égzengés kíséretében felrobbant a hegy csúcsa. Az eget elsötétítette a vulkáni hamuból képződött sötét felhő, amely azután három napig gomolygott a katasztrófa színhelye fölött.

A kitörő izzó anyagok és gázok felrobbantották a hegy egyik oldalát és anyagát mintegy 2 km-es távolságban szórták szét. Ekkor alakult ki a Gran Cono (Nagy Kúp), a vulkán új krátere, amely az elkövetkezendő évszázadokban a Nápolyi-öböl képének egyik meghatározó eleme lett.

A kitörés elpusztította Pompeii, Herculaneum és Stabiae városát, ezáltal az ókor egyik legsúlyosabb katasztrófájaként tartják számon. Az ijesztő jelenségnek idősebb Plinius is tanúja volt, aki abban az időben a misenumi római flotta parancsnokaként tevékenykedett. Plinius maga is a vulkánkitörés áldozata lett, miután flottájával Stabiae lakosainak segítségére sietett. Unokaöccse ifjabb Plinius, Misenumból figyelte az eseményeket, majd később (106-ban) részletesen le is írta őket. Írásait az első vulkanológiai feljegyzésekként tartják számon.

„Úgy lehet a leginkább leírni, mint egy fenyőfát: egy hatalmas törzs, mely ágakra bomlik, egyes helyeken fehér, máshol vörös erezettel, a levegőbe pöfögött nagy mennyiségű portól és hamutól elmosódott kontúrokkal.” - idézte fel Plinius egy, a történetíró Tacitusnak szóló levélben.

A 2. században élt Cassius Dio is leírja - utólagos beszámolók nyomán - a kitörés történetét, s noha írásába bevisz némi fantasztikumot is, krónikája mégis valószerűnek tűnik. Tőle tudjuk, hogy a kitörés idején Pompeii lakossága a pincékbe húzódott a kőzápor elől.

A befelé lejtősre épített római tetők tölcsérként ömlesztették a lapillit – a vulkáni kitörés során a kráterből kihányt apró, mogyoró- vagy diónagyságú kőzetdarabokat - a házak udvarába. A hatalmas súly alatt a tetőzet hamar beomlott, ha addig egyáltalán ellenállt a gyakori földrengéseknek. Az utcákat magas törmelékréteg borította, ami lehetetlenné tette az ajtók és kapuk kinyitását, így aki pincébe menekült, kijönni többé már nem tudott. A lapilliből és vulkáni hamuból álló réteg, aminek szintje néhány ház falán látható, elég forró volt ahhoz, hogy megolvassza a falfestményeket védő viaszréteget.

A lakosság nagy része a Vezúvval ellentétes irányba, a Sarno-folyó felé menekült, ahol utolérte őket a vég (számos csontvázat és jelentős értéket találtak az itt végzett ásatások során).

Míg Pompeji háztetői beroskadtak a lerakodó vulkáni hamu súlya alatt, addig Herculaneumra alig néhány centiméter vastagságú hamu hullott. Ez azonban eléggé ijesztő volt ahhoz, hogy a városlakók egy része pánikszerű menekülésbe kezdjen.

Augusztus 24-e éjszakáján a vulkáni felhő elérte a sztratoszférát, ahonnan elkezdett visszazúdulni a Vezúvra. Ennek következtében piroklasztikus ár alakult ki, amely több mint 100 km/h-s sebességgel vonult le a vulkán lejtőin. A 400 °C hőmérsékletű gáz, hamu és lapilli gomolygó tömege, kevéssel éjfél után érte el Herculaneumot, amelynek utolsó lakóit a kikötőben pillanatok alatt megölte. A lávafolyam kevés kárt okozott az épületekben, viszont lassan feltöltötte őket vulkáni anyaggal.

Az már csak véletlen, hogy a rómaiak minden évben augusztus 23-án tarották a vulcanaliát, Vulcanus isten ünnepét, mikor halakat és kis állatokat dobtak tűzbe az isten tiszteletére.

Forrás: Wikipédia; Mult-kor.hu.
Kép: Karl Brüllow – Pompeii utolsó napja