327 esztendeje, 1692. március 1-jén, az akkor még angol gyarmatként működő Amerikában, a mai Massachusetts állambeli Salem városában három nőt vádoltak meg. Nem is akármivel: boszorkánysággal. Biztos, ami tuti, rögtön le is csukták mindhármat, hiszen rendkívül veszélyesek voltak.

Egyikük, Sarah Osborne, egy ágyhoz kötött idős asszony, akit minden bizonnyal maga a sátán vett rá, hogy korábban egy örökösödési ügyben vitába keveredjen a helyi „arisztokráciához” tartozó, gazdag és befolyásos Putnam családdal. A másik hölgynek, bizonyos Sarah Good-nak jól menő vállalkozása volt: koldusként működött. Az egész puritán közösség mélységesen lenézte szegénysége és tartozásai miatt. A harmadik nő, az elsőként bevádolt Tituba pedig a nagy társadalmi presztízsnek örvendő rabszolganői foglalkozást űzte.

Az egész ügy nagyjából 1691-1692 telén kezdődött, mikor a kilenc éves Betty Parris – mellesleg a helyi tiszteletes, Samuel Parris leánya - és a tizenegy éves Abigail Williams, a tiszteletes gyámleánya, furcsán kezdett viselkedni. Amikor épp nem a földön fetrengtek valamely okból, akkor legalább idegen hangzású, értelmetlen mondatokban beszéltek. Ma tán azt mondanánk, a gyerekek berúgtak, bedrogoztak, esetleg simán elment az eszük…

Mivel a tiszteletes által, nem kis pénzért hozatott orvosoknak lövésük sem volt, mi baja a lányoknak, elmebajt, más betegséget nem sikerült megállapítani náluk, kitört az aggodalom. A helyzet pedig csak fokozódott, mikor más, jó családból való, hasonló korú ifjú hölgyek - köztük a már említett Putnam családhoz tartozó Ann Putnam is – hasonló tüneteket produkáltak.

Ezek után, minden felvilágosodott ember számára teljesen egyértelmű lett, hogy a leányokat valaki szemmel verte, esetleg valamely más módon küldött rájuk rontást, hogy aláássa az amúgy sem könnyű sorsú új-angliai puritán közösség életét.

A lányok pedig – talán, csak, hogy zaklatástól szabaduljanak, talán saját kútfőből, talán csak a szájukba adták az egészet – neveket kezdtek sorolni.

Elsőként a már említett három hölgyét.

Aztán jött a többi név is…

Például Dorcas Good –Sarah Good négy éves gyermeke minden bizonnyal roppant veszedelmes boszorkány lehetett – Rebecca Nurse, egy idős és addig köztiszteletben álló asszonyság, más nők és végül egy házaspár, Elizabeth és John Proctor. Proctor úr fő bűne az volt, hogy nem hitt a vádaskodásnak. Szemenszedett bolondságnak tartotta a sátáni praktikákról szóló meséket, zavarosnak a lányok vallomását és nyíltan hangoztatta a perbefogottak ártatlanságát.

Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy ha valaki kiáll egy boszorkány ártatlansága mellett, maga is a sátánnal cimborál. Másképp nem is lehet.

Tituba, a bevádolt rabszolganő, vallott. Mivel ő gondozta a Parris család gyermekeit, nyilván könnyű volt rontást hoznia rájuk… Jó fantáziája lehetett, sikerült összehoznia a világtörténelem egyik legfurább – épp ezért roppant érdekes és szórakoztató, csak épp roppant veszedelmes – vallomását. Szó esett abban boszorkánygyülekezetről, ördögi könyvről, gonosz állatokról, szellemekről, botokon történő repülésről, meg egy fekete kutyáról, aki mindenfélét parancsolt neki.

Hogy Titubának gond volt-e a fejével, esetleg csak meg akart felelni a körülötte lévők elvárásainak, vagy szimplán csak azt hitte, neki, mint egy előkelő család rabszolgájának nem eshet baja, vagy tán más oka volt a vallomásra, ma már nehezen eldönthető. De olyasmit indított el, aminek biztosan nem látta a végét…

„Ahogy a vádak terjedtek, Salem, Boston és a környék börtönei lassan megteltek, miközben a közösség egy új problémával szembesült: legitim kormányzat híján (éppen nem volt kinevezett kormányzó) nem állt rendelkezésükre törvényes alap a vádlottak perbe fogására. A terület végül május végén kapott új kormányzót, aki rögtön létre is hozott egy területi bíróságot. Addigra azonban Sarah Osborne a börtönben meghalt, Sarah Good újszülött gyermeke és mások pedig megbetegedtek. Összesen mintegy 80 ember várta a per megkezdését.” – Wikipédia.

Aztán végre megkezdődtek a tárgyalások.

Ezekben sem volt sok köszönet.

Egyetlen embert mentettek csak fel. Őt is csak azért, mert a kislányok visszavonták rá vonatkozó vádjaikat. Mindenki mást bűnösnek találtak és halálra ítéltek. „Az ítélethozatalok után négy kivégzés során 20 embert gyilkoltak meg: 19-en akasztófán végezték, köztük egy köztiszteletben álló lelkipásztor, egy közrendőr, aki nem volt hajlandó részt venni további megvádoltak letartóztatásában, valamint néhány vagyonosabb polgár. Az áldozatok közül hatan férfiak voltak, a többség azonban szegénységben élő, idős asszony.” A huszadik áldozatot, a 80 esztendős Giles Corey gazdát halálra kínozták.

A perek egészen 1693 januárjáig tartottak, az emberi értelem nagyobb dicsőségére. „A bírósági eljárásoknak végül a kormányzó vetett véget egy, a Boston környéki tiszteletesek által írt kérelem hatására. A kérelemben többek között az állt, hogy jobb, ha tíz boszorkány megússza a büntetést, mintha egy ártatlan meghurcoltatást és mártírhalált szenved.”

Tituba, aki az első beismerő vallomást tette, különös módon megúszta az ügyet. Tán, mivel rabszolgaként nem volt elkobozható vagyona… Valaki kifizette az óvadékát és szabadon távozhatott a börtönből.

Hogy mi is történt valójában?

Egyesek úgy tartják: „az áldozatoknak olyan tüneteik voltak, mint a földön rángatózás, hallucináció, magánkívüli állapot. Ezek a tünetek mind ételmérgezésre utalnak. Az anyarozs egy olyan gombafaj, amely a gabonát támadja meg. A learatott búzával a kenyérbe kerül, és ha a mérgezett kenyeret elfogyasztják, a fentiekhez hasonló tünetek jelentkeznek.”

Hogy aztán ki és mire használta fel a „megbabonázottak” vádjait: haszonszerzésre, az ellenségeivel való leszámolásra esetleg pusztán unaloműzésre, már sose fog kiderülni. Mint ahogy az se, hány veszítették életüket hasonló ostobaságok miatt a történelem során.

Kép: George Jacobs tárgyalása Salemben T.H. Matteson 19. századi festményén
Forrás: Wikipédia; Mult-kor.hu.