1541. május 4-én kezdte ostromolni Buda várát Ferdinánd király serege. A Wilhelm von Roggendorf vezette, osztrák, német, cseh, olasz, dalmát és magyar egységekből álló had egy régi viszályt akart lezárni.

Minden Moháccsal kezdődött…

A mohácsi csata után, mikor a legnagyobb szükség lett volna az országban az összefogásra, ennek – sajnos, természetesen – nyoma sem volt. Nem kell jobb bizonyíték az akkori széthúzásra, mint az, hogy Székesfehérváron, 1526. november 11-én magyar királlyá koronázták Szapolyai Jánost, majd, még egy év sem telt el, mikor ugyanott, 1527. november 3-án Habsburg Ferdinándot koronázták meg. Elvégre, elég gazdag az ország ahhoz, hogy két királya legyen és külső ellenség sem fenyeget, csak egy világhatalom… A török toporog ott határokon, no meg azokon belül, amikor csak a kedve tartja.

Két király léte csak egyet jelenthetett: belháborút. Hosszút, véreset. És a háború folyt is rendületlenül, elvégre a magyar trón olyan tét volt, ami megért egy „kis csetepatét”. A magyar urak meg ingadoztak, alig volt közöttük olyan, aki nem váltott volna egyszer, vagy akár többször is pártot, urat, ahogy épp az érdekei megkívánták.

1541-re eldőlni látszott a viszálykodás. Szapolyai János 1540 júliusában elhunyt, örököse János Zsigmond még csecsemőkorú volt, özvegye Izabella királyné meg nem tartozott a magyar történelem harcos nagyasszonyai közé. Ha nem áll mellette Fráter György – György barát – valószínűleg nem sok eséllyel dacolhatott volna Ferdinánddal. De így is igencsak szorult a kapca…

Buda már 1530-ban kiállt egy ostromot – akkor is von Roggendorf vezette a támadókat, de nem jártak sikerrel. A derék osztrák báró nyilván ki akarta küszöbölni a csorbát, Ferdinánd mély egyetértésével.

A két király ugyan az 1538 februárjában megkötött váradi békében kiegyezett egymással. Ha nem is verték nagydobra egyezséget... Amelyben János király elfogadta, hogy halála esetén a korona Ferdinándra szálljon, akár születik örököse, akár nem. Ha születne, úgy a fyermeket kárpótolják egy jó kis német birodalmi hercegséggel.

Az egyezséget azonban csak ketten nem vették komolyan: János és Ferdinánd. Szapolyai halála előtt kiadott utolsó parancsa úgy szólt, hogy Fráter György vezette hívei ügyet se vessenek a váradi megállapodásra, ne bízzanak Ferdinándban, de tartsák fenn a törökkel kötött szövetséget. György barát céljainak remekül megfelelt, hogy a pólyás János Zsigmondot válasszák királlyá, elvégre a csecsemő helyett uralkodnia kell valakinek. És az ki lehetne más, mint ő?

Izabella királynéról sok jót el lehetett mondani, de azt nem, hogy sokat értett az uralkodáshoz és azt sem hogy túl nagy bátorság szorult volna belé. Már Buda Leonard von Felst vezette, 1540-es ostroma – mely sikertelen volt, csak Pestet tudták elfoglalni, ahol helyőrséget is hagytak, hogy onnan kiindulva folytathassák később a támadást – annyira megijesztette, hogy hajlandó lett volna megállapodni Ferdinánddal, átadni neki a várat. Természetesen, a makacs György barát háta mögött… A dolog azonban kibukott, így nem is lett belőle béke.

Maradt a háború és 1541. május 4-én megkezdődött a vár és a város ostroma. A felvonuló, soknemzetiségű támadók mintegy harmincezres seregével szemben körülbelül 2200-2400 magyar és szerb harcos védte a várat. Hiába kötött György barát maga is fegyvert, hiába erősített a váron, ahol csak lehetett, új védműveket emelve, azért csak elhangzottak olyan hangok, hogy tán nem ártani kiegyezni Ferdinánddal. Ő mégiscsak keresztény és nem muszlim, mint I. avagy „Nagy” Szulejmán, a török szultán. Akitől a segítséget, a felmentést várták. Ráadásul az ostrom kezdetekor minden törökök padisahja még messze járt seregével Budától. A másik nagy reménység, Török Bálint, a dunántúli főkapitány is Dombóvár alatt keserítette éppen a Ferdinánd-hívek életét.

Az ostromlók mindent bevetettek, amilyük csak volt, ágyúztak, ahogy kellett, aknafúrással, rohamokkal is kísérleteztek, de vár kitartott. Annak ellenére, hogy a harcokban jelentősen megcsappant védők száma és a fellépő vízhiány, az éhezés miatt komoly járványveszély is fenyegetett.

A kiéhezett és betegeskedő budai polgárok Izabella királyné mellé álltak és maguk is alkut követeltek az ostromlókkal. De ez a kísérlet sem vezetett eredményre.

Mehmed szendrői bég majd’ három hétnyi veszteglés után, végre Buda felmentésére indult a Szeremségből. A Török Bálint vezette magyar sereg csatlakozott hozzájuk, hiszen maguk is hasonló céllal tartottak a főváros felé. Török Bálintnak arra is volt gondja, hogy figyelmeztesse a von Roggendorf vezette seregben harcoló magyarokat: vonuljanak vissza, ne harcoljon magyar magyar ellen. Felhívása nem járt valami nagy sikerrel… Az jóval többet nyomott a latban, hogy az ostromlók egyszerre úgy vélték: ők kerültek csávába. Két tűz közé szorulhatnak a védők és a felmentők között.

A törökök jelenléte új erőt öntött a már-már hitüket vesztett védőkbe. A támadóknak meg hirtelen minden nagyon sürgős lett. Elvégre olyan hírek jártak, hogy még nagyobb török erők vannak útban Buda felé. Hirtelen sürgős lett az a bizonyos alku.

Az osztrák főparancsnok – Ferdinánd engedélyével – titokban újfent megállapodott Izabella királynéval, hogy hatszáz magyart és egy zászlóaljnyi osztrákot június 14. éjjelén bejuttathat a várna és ha azok bent vannak, nyert ügyük van.

Von Roggendorf azonban még az oldalán harcoló magyarokban sem bízott annyira, hogy elengedje őket egy ilyen sorsdöntő küldetésre. A megbeszélt vegyes, német-magyar egység helyett, kizárólag németekből álló csapatok indultak akcióba. Bölcs döntés volt, mert ezek ugyan a nyelvet sem beszélték, de legalább helyismeretük sem volt.

Az őrség és a polgárok persze gyorsan kiszúrták, hogy valami nagyon nincs rendben az érkezőkkel. Rájuk rohantak és mind egy szálig levágták őket.Az osztrákok előtt a kapukat megnyitó magyarok persze átszöktek von Roggendorfhoz, mert igencsak egészségtelen lett volna a várban maradniuk. Állítólag, ezen akciója után, a dühös György barát a pincébe záratta Izabella királynét…

A támadók főparancsnoka úgy látta, hogy sem erővel nem értek el eredményt, a cselvetés sem sikerült, akkor nem marad más lehetősége, mint, hogy kiéheztesse a védőket és akkor érett gyümölcsként hullik az ölébe Buda. De elszámolta magát…

Június 19-én Isztambulból elindult a szultáni had. A kezdetben – török viszonylatban – szerény sereghez útközben újabb és újabb segédcsapatok csatlakoztak. Ráadásul az ostromlóknak a védők kiéheztetéséről szőtt tervei is fuccsba mentek július 3-án, mikor egy, Török Bálint vezette kitörő sereg – számos németet lekaszabolva – élelmiszert, utánpótlást tudott bejuttatni a várba.

A szultán pedig szép komótosan közeledett. Nem így a portyázói, akik előre száguldva, néha egészen Budáig eljutottak. Mindannyiszor megrémisztve az ostromlókat, hogy máris itt a török fősereg. Egyre sürgősebb lett számukra az ostrom befejezése.

Augusztus közepén, az egyik kitörés alkalmával, hiába figyelmeztette Perényi Pétert, az ostromlók egyik vezetőjét, Török Bálint hogy legalább a magyar csapatokat vonja vissza, kár lenne értük, Perényi nem hajlott a szóra.

„Az augusztus 21-én tartott haditanácson Perényi javasolta Von Roggendorfnak, hogy indítsanak összehangolt és kidolgozott támadást a kelenföldi és az attól délre táborozó törökök ellen, s ha lehet semmisítsék meg még a szultán megérkezése előtt a szendrői béget. A főparancsnoknak a német birodalmi sereg ígért erősítéseket, ezek érkezését tehát be akarta várni Von Roggendorf. Azonban a szultáni sereg már nem járt messze.” (Wikipédia)

Míg a német birodalmi erősítésre vártak, hogy ne múlassák hiába az időt, megpróbálkoztak egy újabb rohammal. Von Roggendorf a hajóhídon akarta átjuttatni seregét, Perényi azonban, tán szándékosan, tán véletlenül, de jókora felfordulást okozott. Mehmed bég törökjei kaptak az alkalmon és a várból kitörő magyar lovasság is csatlakozott hozzájuk. A kialakuló csata, szinte mészárlássá fajult. Az ostromlók komoly veszteségeket szenvedtek. Maga von Roggendorf is súlyosan megsebesült. Így már hajlott a visszavonulásra…

Közben befutott a várva-várt német birodalmi erősítés, akik ugyan nem értettek egyet a visszavonulásról szóló döntéssel, de engedelmeskedtek.

Vesztükre.

A várból felfedezték a kezdődő visszavonulást. Értesítették Mehmed béget, aki két irányból is az osztrák seregre támadt. Közben a várból kitörő védők az ostromlók táborát égették fel. A Dunán támadó török flotta elől a Habsburg-hajók még el tudtak menekülni, de a szárazföldi csapatoknak nem sok esélye volt. A szultán serege épp időben érkezett, hogy bekapcsolódjon a harcba. A várbeli magyarok a vége felé már alig vettek részt a küzdelemben, inkább honfitársaikat igyekezték menteni, sajnos, váltakozó sikerrel.

A csatának alig nevezhető vérengzés után a Habsburg sereg gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Maga von Roggendorf is néhány nap múltán, Győrben, ahová sikerült elvergődnie, belehalt sérüléseibe.

A hadizsákmány minden képzeletet felülmúlt. Az ostromlók hadipénztárától kezdve egészen a szinte a teljes felszerelésükig minden ott maradt.

Szulejmán augusztus 27-ére vonult be Óbudára. „Üdvözlésére megjelent Petrovics Péter, Török Bálint és György barát, ajándékul hatszáz cseh és német foglyot adtak át neki. A nap fénypontja az volt, hogy a szultán sátra előtt a foglyokat egyenként lefejezték.” (Wikipédia)

És gyorsan kiderült, hogy a török szultánnal nem jó egy tálból cseresznyézni, mert meglövöldöz a magjával. A török sereg bekerítette Budát. És a mohácsi vész tizenötödik évfordulóján, augusztus 29-én a törökök – gyakorlatilag kardcsapás nélkül – elfoglalták fényes Buda várát.

A két torzsalkodó fél között már megint a nevető harmadik aratta le a babérokat. Nem is csoda, hogy Szulejmán a későbbiekben saját személyes „szerencsenapjának” tartotta augusztus 29-ét…

Forrás: Wikipédia; Origo.hu; Mohacsi-csata.hu; Tolnai világtörténelme.
Kép: A Budai vár ostroma 1541-ben (Tolnai -korabeli kép alapján - Tolnai világtörténelme. Ujkor)