1699. január 26-án, a vajdasági Karlócán aláírtak egy békeszerződést. A szerződés az 1683–1697-es, a törököket a Magyar Királyság területéről kiűző Habsburg–török háborút zárta le.

A tárgyalófelek: egyik oldalról a vesztes oszmán birodalom, a másikon pedig a Szent Liga államai - a Habsburg Monarchia, a lengyel–litván állam, a Velencei Köztársaság és Oroszország - volt a tárgyalófelek. A magyarokat hivatalosan nem képviselte senki, ők csak a legfontosabbat adták a háborúhoz: a hadszínteret.

1699. január 26-án egy szép, haladó elgondolást alapoztak meg, mely később hagyománnyá is vált: Rólunk döntöttek, de nélkülünk.

Mi kétségkívül jól jártunk, mert végre – 150 éves „vendégeskedés” után – kitakarodott Magyarországról a török. De sebaj! Jött helyette a német, az osztrák! Nehogy már előfordulhasson az a csoda, hogy Magyarország öt percig nincs megszállva, hogy nem valamely idegen, külhoni hatalom mondja meg a tutit azoknak a… magyaroknak! Az 1681-es soproni országgyűlés ugyan törvénnyel kötelezte Lipót királyt, hogy ne tehessen ilyet, de mikor számítottak valamennyit is a magyar törvények egy német-római császár számára?

A régi ügy, az osztrák-török torzsalkodás ezúttal 1683-ban kezdődött újra. Kara Musztafa nagyvezír bedőlt a szlogennek, miszerint: „Merjünk nagyot álmodni!”. Ő mert. Csapataival megostromolta Bécset és ezt valamiért – ki érti miért? -, az osztrákok a szívükre vették. Úgy vélték, hogy mégse járja, hogy mindenféle kontyos, turbános népség a császárváros kapui előtt randalírozzon, hát ők is álmodtak egy nagyot. Csak nekik bejött…

Nem ment valami gyorsan, de bejött. A „derék” Napkirály, a kiváló XIV. Lajos is tehetett róla, hogy a háború ennyire elhúzódott, ugyanis az első adandó alkalommal felrúgta a XI. Ince pápa közbenjárására, az 1684-es regensburgi fegyverszüneti egyezményben rögzítetteket. A szerződésben azt rögzítették, hogy a franciák húsz évig nem támadnak a törökkel hadakozó osztrákokra.

Négy esztendeig tartották is kőkeményen a szavukat. De aztán jött a pfalzi örökösödési háború… XIV. Lajos francia király magának követelte elhunyt sógora, II. Károly pfalzi választófejedelem örökségét, Ezután a „sógorok” egy darabig kétfrontos háborút kényszerültek vívni, a legjobb hadvezéreik és csapataik nyugaton háborúztak. Mit érdekelte a franciákat, hogy mi történik a távoli, keleti végeken? Legfeljebb annyiban, hogy tanácsdókkal, tisztekkel, tűzérséggel segítette szövetségeseit, a törököket. De mindhiába.

A háború tizenhat éve alatt szép komótosan sikerült kiszorítaniuk a törököket az általuk oly sokra becsült magyarországi vilajetekből. Sorra foglalták el, vették vissza a Szent Liga csapatai a magyarországi várakat, verték meg a török seregeket. Budát először 1684-ben kísérelték meg bevenni. Akkor még nem sikerült.

Benczúr Gyula: Budavár visszavétele,1896.  A lovon Lotaringiai Károly herceg, az előtérben sebesült karral, karddal a kezében Petneházy Dávid hajdúkapitány. Forr. MEK

1686-ban már igen. Az ostrom ideje alatt, merész akciójával hírnevet szerzett egy fiatalember, Bottyán János. Később, egy másik nézeteltérés során, melyet Rákóczi szabadságharcként ismer a történelem - mikor azt vitattuk, hogy mégse annyira jó nekünk ez az új, osztrák uralom -, már generálisként működött, a labancok igen nagy bánatára.

Aztán jött 1691-ben a szalánkeméni csata. Erről dióhéjban csak annyit, hogy az évszázad legvéresebb ütközeteként tartják számon, amelyben a győző, Bádeni Lajos teljes és megsemmisítő vereséget mért a törökökre. Még a nagyvezír Köprülü Musztafa is holtan maradt a csatatéren, számos más török méltósággal egyetemben. És sajnos, magyar részről itt esett el Zrínyi Ádám, magyar zászlósúr, Zrínyi Miklós egyetlen fia. A császári hadak diadala olyan hatalmas volt volt, és a török vesztesége olyan súlyos, hogy ha folytatják a hadjáratot, hát… A történelemben kár azon törni a fejünket, mi lett volna ha…

1697-ben még volt a töröknek egy utolsó, nagy fellángolása. Az ifjú II. Musztafa szultán, hatalmas sereggel kísérelte meg visszaszerezni az Oszmán Birodalom hajdani dicsőségét. Azonban Savoyai Jenő rajtuk ütött, mikor szeptember 11-én, a Zentánál próbáltak átkelni a Tiszán. A fényes tekintetű szultán kénytelen volt végignézni, amint a „kutya” keresztények ledarálják az igaz hit harcosait. Még a nagyvezíre is odaveszett a csatában… A zentai ütközet végleg bebizonyította – amit aztán majd két évvel később írásba is foglaltak -, a muszlimok terjeszkedésének vége, a török birodalom – hogy stílszerűek legyünk – félholdja örökre leáldozott.

A Karlócán 1699. január 26-án megkötött béke jelentőségét nem csak az adta – bár számunkra kétségkívül ez volt a legfontosabb -, hogy a törökök elismerték benne, hogy Magyarország – beleértve Erdély teljes területét – már nem tartozik a fennhatóságuk alá. A Temesköz török kézen maradt, de itt is – Temesvár kivételével - le kellett rombolniuk a várakat. Azt is rögzítették a békekötéskor, hogy az Oszmán birodalomban a keresztény alattvalók szabadon gyakorolhatják vallásukat. Az igazán nagy szám mégis az volt, hogy a fényes török Porta először mondott le olyan területekről, ahol valaha a félhold ragyogott. Ez nem csupán világpolitikai, de vallási jelentőségű esemény is volt, a szultán a katonai vereségek hatására rákényszerült, hogy figyelmen kívül hagyja a mohamedán vallás előírását: az a terület, ahol egyszer a próféta neve elhangzott az igazhitűek pénteki imájában, nem kerülhet többé „gyaurok” kezére.

A béke megkötésekor a szultán arra is ígéretet tett, hogy nem támogatja többé a a Habsburg-ellenes magyarokat. Thököly és társai mehettek Nikodémiába, messze a magyar határtól…

 Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Tóth István György - Karlócai béke, 1699; Tarján M. Tamás - Karlócai béke;
Nyitókép: A karlóciai béketárgyalások (Ismeretlen németalföldi mester metszete, 1699-ből.)