Azokkal az izgága magyarokkal mindig baj van! Ott van például az a Zrínyi Miklós! Csak nem feltűnt neki, hogy míg a török hódoltságban az elmúlt százhúsz évben több, mint nyolcvan erődítést építettek az oszmánok, addig Királyi Magyarország és Horvátország területén egyetlenegyet sem épített senki.

Állandóan elégedetlenkedik! Már a dédapja is folyton a törökkel hadakozott, oda is veszett Szigetvárnál. Ez mindenre képes! Még arra is, hogy a saját pénzén várat, erősséget emeljen a Mura mellett. Új-Zrínyivár, Zrínyiújvár, Új-Zerin – vagy, hogy is hívják…

Tán ilyesféle gondolatok járhattak valamely bécsi uraság fejében, úgy 1663 táján.

A török meg jött. Mert az olyan. Jön, ha hívják, ha nem. Erdély ellen 1657 és 1662 között hadjáratokat indítottak. Erdélyt mindig is „hazai pályának” tekintették, ahol időnként rendet kell csinálni, hogy az ő szájuk íze szerint menjenek a dolgok.

A Habsburgok meg óvatlanul beavatkoztak az események „rendes” folyásába. Bécs ugyan mindenáron el akarta kerülni a közvetlen konfliktust, de mivel 1662-ben nem kötötte meg idejében a békét a portával, így a törökök alig egy év múltán hadat üzentek. Ők komolyabban vették az ilyesmit…

Köprülü Ahmed, a törökök új nagyvezíre „mert nagyot álmodni”. Első lépésben a Királyi Magyarországot akarta meghódítani, egyesíteni minden magyar földet, természetesen a fényességes padisah uralma alatt. Utána pedig jöhetett volna Bécs ostroma…

Remek háborús okot is talált: felépült Zrínyiújvár. Ez tényleg ellentétes volt a korábban megkötött békeszerződésekbe foglaltakkal. „Túl jó” helyre épült, védelmet biztosítson a horvát területek, valamint a déli osztrák tartományok számára.

A nagyvezír közel 80 ezer fős sereggel támadott. A törökök ostromolni kezdték Érsekújvárt. Zrínyi nem tudott sokat tenni az ostromlottak érdekében, az ő hada még a húszezer főt sem érte el. Az ostrom elhúzódott, hűlt az idő, közeledett a tél. A törökök nem időzhettek sokáig a vár alatt, ha még a tél beállta előtt vissza akartak vonulni téli szállásukra, a Balkánra. Mégis, értették a „szakmájukat” bevették a várat, aztán irányt vettek a téli szállásaik felé.

Nagyon úgy tűnt, szabad a pálya itt a lehetőség: Zrínyi már a török végleges kiűzését tartotta háború céljának. Csak éppen… Bécsben nemigazán rokonszenveztek a magyarok országegyesítő törekvéseivel. Meg aztán: volt nekik elég bajuk Európa nyugatabbik felében is. Miközben készültek a hadakozásra, azért folyamatosan tárgyaltak a békéről a törökökkel.

Zrínyi nem hiába törte annyit a fejét „Az török áfium ellen való orvosság”-on. Forradalmian új ötlettel állt elő: téli hadjárattal. Ekkoriban ugyanis általában az volt a szokás, hogy télvíz idejére mindenki behúzódott a maga is kis fészkére, a jól védhető várakba és várta a jó időt, hogy folytathassa a csatározásokat.

A Rajnai Szövetség feje, János Fülöp mainzi érsek olyannyira a maga ügyének is érezte a török elleni háborút, hogy csapatokat küldött Magyarországra, gróf Wolfgang Julius von Hohenlohe vezetésével. Még a franciák is beígértek némi segítséget, de az ő erőik csak késve, 1664 nyarára érkeztek Magyarországra.

Zrínyi vad ötlete – akkor kell a törökre törni, mikor nem számít rá, mikor nem tud nagyobb seregeket mozgatni a téli hideg miatt – „átment”. 15 ezer fős magyar és horvát katonákból álló serege egyesült a von Hohenlohe vezette több mint 7 ezer főnyi német sereggel, csatlakozott még hozzájuk egy 3000 fős osztrák kontingensis.

Berzencétől kiindulva a Dráva mentén betörtek a magyar hódoltság déli területére. Másik irányból, északkeleten egy magyar sereg Rákóczi László és Barkóczy István vezérletével a nemrégiben elveszített, kulcsfontosságú Várad ellen támadt. Nem azért, hogy a várat visszafoglalja, hanem valamiképp az ottani pasa figyelmét elterelje, erőit lekösse. A „harmadik front” a felvidéki bányavárosok területéről indult, innen a francia Jean-Louis de Souches és Koháry István vezette császári és magyar hadak támadták a törököket.

Akiknek, az ennyi felől érkező „áldás” már sok lehetett a jóból…

Zrínyiék Berzence elfoglalását követően Babócsát vették be. Babócsa eleste után a közeli Barcs várából a török őrség harc nélkül kivonult. Ezután a keresztény hadak elérték Szigetvárt. Talán sajoghatott Zrínyi szíve, hogy nincs elég idő a vár ostromával foglalkozni, elégtételt venni dédapjáért. Beérték annyival, hogy a közelben álló türbét dúlják fel, melyet I. (Nagy) Szulejmán emlékére emeltek. Ő is itt halt meg Szigetvár ostrománál – betegségben – mikor a hajdani Zrínyi Miklós százezernyi török ellen védte a várat utolsó leheletéig.

Két hét alatt már mélyen bent jártak a török területen. Január 28-ára ostromgyűrűbe fogták Pécset, a pécsi vilájet „fővárosát”. Zrínyi nem torpant meg, nem időzött sokáig Pécsnél. Esterházy Pál akkori főstrázsamesterrel és 5000 lovassal tovább indult, míg a magyar gyalogság maradt a von Hohenlohe vezette, Pécset ostromlókkal.

A kor „villámháborújában” neki egészen más célja volt. A törökök még a 16. században 8 kilométer hosszú fahidat építettek Eszéknél. A háborúk idején ezen keresztül szállították az utánpótlást, itt keltek át a seregeik. Ez a híd kötötte össze a horvátországi török hódoltságot a magyarral. A rendkívüli stratégiai fontosságú átkelőhelyet meg kellett semmisíteni!

Az eszéki várból ugyan jól láthatták a törökök, hogy mit művelnek a magyarok, de nemigen tehettek ellenük semmit. Pedig két napig is eltartott, míg közeli erdőkből és mocsarakból elegendő rőzsét és nádat gyűjtöttek, hogy megfelelően „kibélelhessék a hidat”, a folyó vastag jégpáncélján át közlekedve. Nem volt ugyanis elegendő puskaporuk, hogy egyszerűen felrobbantsák…

A törökök ugyan ágyútűzzel igyekeztek megzavarni az előkészületeket, de nem sokra mentek vele. A ménkű nagy ágyúzásban mindössze egyetlen magyar sebesült meg. Kitörni meg nem mertek a várból.

Február 1-re végre Zrínyiék úgy tartották: elegendő mennyiségű fát és nádat hordtak össze, hogy meggyújtsák az akkori világ – feltételezhetően – legnagyobb máglyáját. Még a természet is a segítségükre volt: erős szél fújt, ami tovább gerjesztette a lángokat… Végül az egész híd egyetlen hatalmas lángtengerré változott.

A várban nagyüzemben mehetett „a fogaknak csikorgatása, könnyeknek hullatása”. Kénytelenek voltak tétlenül bámulni, azt miről így írt Esterházy: „az egész szerkezetet Isten segítségével porrá égettük… Borzalmas látvány volt, midőn éjszaka szemléltük ezt az oly sok ezer lépés hosszúságú, meggyújtott fáklyaként égő hidat, mint valami ránkszakadó ördögi látomást.”

Február harmadikára a hídból már csak por és üszök maradt…

Zrínyi a lovassággal visszaindult Pécs felé. Útközben – biztos, ami biztos alapon – felégették még Baranyavárt is.

Az eszéki híd elpusztításával elvágták egymástól a török kézben levő magyar és horvát területeket. A várak visszafoglalásával pedig megbontották a török végvári rendszert. Elvágták Kanizsát, melynek így kedvező lehetőség kínálkozott a visszafoglalására.

A hadjárat sikerét mindenki elismerte. Nem csupán szétzilálták a török erőket, de gazdag hadizsákmány is szereztek, fogságba ejtettek számos magasrangú törököt és raboskodó magyarokat szabadítottak ki. Von Hohenlohe az utóbbi száz év legnagyszerűbb haditettének nevezte hadjáratot.

Zrínyi Miklós - Jan Thomas festménye a 17. század közepéről

Európa ünnepelt. Zrínyi Miklós hírneve az egekig szárnyalt, sokan benne látták a nagy hadvezért, akinek vezetésével vissza lehetne űzni a törököt Ázsiába. A francia király 10 ezer arannyal, a spanyol király az aranygyapjas renddel jutalmazta.

Még I. Lipót, magyar, cseh, német király és német-római császár is elismerte a hadjárat sikerét. Abban is egyet értett mindenki, hogy a hadjáratot folytatni kell!

Csak éppen…

A Habsburg uralkodó Raimondo Montecuccolit szerette volna fővezérnek, míg a Rajnai Szövetség természetesen a horvát bánt, Zrínyit, aki már bizonyított is. De még egy jeles francia hadvezér, Henri de La Tour d’Auvergne neve is felmerült.

Végül, mivel sehogy sem tudták megoldani a kérdést a fővezérséget megosztották Zrínyi és Montecuccoli között. Zrínyi sürgette, mielőbb kezdjék ostromolni Kanizsát, mert az idő jobbra fordultával a török ellentámadás nem sokat fog váratni magára. De az Udvari Haditanács - szokásához híven - ezúttal is tétovázott…

Források: Wikipédia; Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme; Turul.info; Zaol.hu;
Nyitókép: Az eszéki híd felégetése (Photo by Szilas in the Hungarian National Museum)