várt abban az évben, 1944-ben, a városra. De valahogy senki sem hitte el, hogy tényleg megtörténik. Csakugyan itt vannak az oroszok, csakugyan bekerítették a várost. Az emberek mintha tudomást sem vettek volna a hadihelyzetről…

Malinovszkij és Tolbuchin szovjet marsallok valóságos versenyfutást rendeztek, hogy melyiküké lesz a dicsőség, ki éri el előbb Budapestet. És 1944. december 24-ére –egyáltalán nem várt és nem kívánt karácsonyi ajándékként megérkeztek … A 2. Ukrán Front és a a 3. ukrán Front csapatai ostromgyűrűbe zárták  a várost, valamennyi védőjével, körülbelül egymillió lakosával egyetemben.

A pesti polgárok viszont bevásároltak. Persze, az ajándékok beszerzésén kívül mindenki igyekezett tartalékokat felhalmozni. Már aki tehette. A pénz ugyan kezdte értékét veszíteni, de akinek volt, nem sajnálta. És volt mire költenie. Az utcákon épp úgy árulták a karácsonyfákat, mint máskor, az üzletek tele voltak áruval. Aranyért, valutáért bármit lehetett kapni. És sokfelé szólt a gramofonokon a dal, ami az akkori idők jelképe is lehetne:

"Csak egy nap a világ,
csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
ki tudja, meddig él a szerelmünk?
Csak egy nap a Világ" (De Fries Károly - Vaszary János)

Mint valami különös haláltánc vidám figurái közlekedtek a derék pesti polgárok mindenfelé. A buszok ugyan leálltak benzinhiány miatt, de a villamosok, a fogaskerekű jártak. Így eshetett meg az eset, melyről így írt Babucs Zoltán, Magyar Hírlap, 2011. december 24-i számában:

„Andrej Iljics Kozlov alhadnagy felderítő szakaszával december 24-én, este hat órakor érte el a fogaskerekű svábhegyi végállomását, ahol legnagyobb elképedésükre fenyőfát és sült gesztenyét árusítottak. Miután a szovjet katonák vásároltak egy-egy zacskó sült gesztenyét, felszálltak a menetrend szerinti járatra, majd a szerelvény elindult. Az egyik utasnak feltűnt, hogy nem a szokványos egyenruhát és fegyvereket viselik a katonák, ezért megrántotta a vészféket. A lefékezett szerelvényről leugrálva tűntek el a szovjet katonák az erdőben, miután pár utast megszabadítottak karórájuktól.”

De másutt is érhette az a váratlan szerencse a pesti – avagy budai polgárt -, hogy oroszokba botlott. Egy, a szépilonai villamosremíz mellett posztoló rendőr például frász kapott, mikor egy orosz tank célba vette őt. De nem lőttek rá, így értesíthette az estről a német parancsnokságot.

És a védők? És a németek?

Magyar katonát az utcákon nem lehetett látni. Németet igen. Fegyelmezetten vonultak kis csoportokban fegyveresen „kelet” irányába. Aki esetleg lemaradt – tanúja voltam egy ilyen esetnek –, az bevárta a legközelebbi villamost, és géppisztollyal vagy páncélököllel felszerelten – felszállt a szerelvényre. Az utazók előzékenyen hellyel kínálták a „vitéz urat (Gosztonyi Péter, Budapest lángokban)

Karácsonyra minden készen állt az ostromhoz, mely összesen 102 napig tartott. Egyes hadtörténészek a sztálingrádi csatához szokták hasonlítani, hossza, hevessége és – sajnos – az áldozatok száma miatt. A szocialista időkben okítok legendák szerint, az oroszok - a várost kímélendő - nem vetettek be nehézfegyvereket az ostrom során. Ez minden bizonnyal így volt, és a házak maguktól dőltek össze, esetleg olyan rosszul voltak megépítve, hogy már egy-egy puskagolyó is végzetes károkat okozhatott.

Bár következményét, Budapest elestét kétségkívül felszabadulásként élhették meg az akkori üldözöttek, de a szovjetek maguk sem felszabadító hadműveletként kezelték az ostromot. A város bevétele után osztogatott emlékérmen ugyanis „nem a „za oszvobozsgyenije”, magyarul felszabadításért, hanem a „za bzjátyije”, azaz elfoglalásért szó szerepelt.” (Tortenelemportal.hu)

Forrás: Vikipédia; Tortenelemportal.hu; Origo.hu; Index.hu;
Kép: Magyar katonák egy Pak 40 páncéltörő ágyú mellett Budapest külvárosában (Wikipédia)