2017. dec 04.

A limanovai csata

írta: Cabe Ferrant

Mikor a magyar huszár leszáll a lováról, vége a világnak. Legalábbis így érezhették az oroszok 1914 decemberének elején, mikor a Kárpátokban megállította őket a monarchia hadereje. A magyar földre betörő orosz hadsereget visszaverték. Olyan alaposan, hogy harminc esztendeig nem is próbálkoztak újra…

Az orosz katonai taktika már a cár alatt, a Nagy Háborúban is ugyanaz volt, mint később, a II. világháborúban. Kimeríthetetlen tartalékaik – ember és hadianyag, nyersanyagforrás – biztos tudatában nem számított a veszteség. Csak a cél elérése! Ezen alapult az orosz „gőzhenger” taktika – ahogy egy korabeli újságíró elnevezte a cári hadsereg hadviselési módszerét. Folyamatos nyomás alatt tartani az ellenséget és az előbb-utóbb úgyis megtörik. De Limanovánál bebizonyosodott, hogy mit sem ér a nagy számok törvénye, mit sem jelent a túlerő.

Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, az orosz fővezér úgy vélte, hogy döntő csapást mérhet a „dunai monarchiára”, amely a rendelkezésére álló erőket megosztva, egyszerre harcolt a Balkánon és Galíciában. A monarchia csapatai nem várhatnak további segítséget a németektől. Azok azt tervezték, hogy karácsonyra már bemasíroznak Párizsba. Fő haderejük azonban elakadt, állóháborúban kényszerült Franciaországban. Az első lengyelországi hadjárat kudarcba fulladt, a német, magyar, osztrák erőket visszavetették a sziléziai határig, Krakkóig. Hihetetlen szám, ha belegondol az ember, de a monarchia addig mintegy 800 000 katonát veszített, halottakban, sebesültekben, hadifoglyokban.

Molnár Ferenc, aki nem csupán a Pál utcából küldte haditudósításait, de Galíciából is, így írt a helyzetről:

„A huszárokra úgyis nagy szükség volt. Limanowa mellett a hadvezetőség hirtelen csinálta a védővonalat, amelyet tartani kellett mindhalálig, amíg Artz tábornok meg nem érkezik. Már akkor egymás után kapaszkodtak fel ide Tymbark felé Artz tábornok vonatai, jöttek már Hadfy kassai honvédei, Molnár-honvédek, a Daubner-honvédek, már a galíciai völgyekben szuszogtak velük a vonatok, de még messze voltak. A szomszédban Roth tábornok nagyszerűen tartotta magát, Szurmay tábornok egyenesen a budai íróasztal mellől rohanvást jött seregével Magyarország felől, már minden megvolt szervezve, már szorult a gyűrű az orosz körül, – csak, az Istenért, ezt a szegény Limanowát tartsátok az utolsó emberig, hogy itt keresztül ne jöjjön az orosz. A vezérkar egy kis vonalat húzott a térképen Limanowa mellett, ez volt az élet és halál vékony kis vonala, ebbe a vonalba feküdt bele mindenki, aki a környéken volt (…)”

És ők tartották a vonalat. Mi az, hogy tartották?!

A Muhr vezette 9. huszárezred és a 13. jászkun huszárezred 1914. december 10-én, délután 4 órakor parancsot kapott, hogy másnap reggel 6 órára váltsák fel a jablonieci állásokat védő lovasságot. A város melletti Jabloniec-magaslat jelentette a helyzet kulcsát. Aki azt birtokolja, azé lesz a diadal. Ha az oroszok itt áttörnek szabad az út előttük Krakkó felé…

És december 11-én hajnali 5 óra után jöttek az oroszok. Még sötét volt mikor a magyar középső és jobb szárny ellen orosz gyalogsági roham indult. A támadást nem tudták megállítani, a támadók betörtek az állásokba, és öldöklő közelharc kezdődött.

Ugyanekkor indultak el gyalogosan Limanowa széléről az állásokban lévők felváltására érkező 9-es és 13-as huszárok. A harcokat észlelve Muhr Ottmár azonnal parancsot adott a Nádasdy-huszároknak a támadásra.

Roham, bele a halálos golyózáporba. Hiszen Muhr ezredes azt kiáltotta: „Huszárok utánam, huszárok előre! Gyertek, fiúk!” Roham. Karddal a kézben esnek a huszárok a túlerőben lévő ellenségre. A véres közelharcban a kilőtt puskák tusával hadakoznak. Nincsenek vonalak, csak az acél és a vér kavalkádja. És akár hajdan, a nagy elődök, Rákóczi kurucai, a magyar huszárok ismét bebizonyítják, az ilyen küzdelmekben nincs párjuk. Hiába esik el golyótól találtan Muhr ezredes, akad, aki a helyébe áll. A tisztek példamutatón küzdenek, esnek el, mint az olimpikon kardvívó Szántay Jenő huszárszázados. És önfeláldozásuk nem volt hiábavaló, A 39. honvédhadosztály egyik dandárja közben megkerülte az oroszokat és itt összetalálkozott a Szurmay Sándor tábornok vezette haddal.

A két irányból támadó honvédcsapatok végül december tizenkettedikén ölelhették meg egymást a véráztatta magaslaton.

Muhr Ottmár Bécstől posztumusz nemességet nyert és a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntették ki. De Lengyelországban sem feledték „Lengyelország megmentője” nevét. Az elesett huszároknak emlékművet állítottak, Muhrnak mauzóleum-kápolnát emeltek.

A 368-as számú, limanowa-jablonieci haditemetőben Muhr Ottmár mauzóleumkápolnája, mely a magyar hősiesség jelképe is egyben (Jerzy Opioła fotója)

Érdekesek a csata utáni vélemények is:

„Hindenburg, a németek keleti parancsnoka azt üzente Conrad von Hötzendorfnak, az Osztrák Magyar Monarchia osztrák vezérkari főnökének: küldjön pár magyar hadtestet. Mire Conrad azt felelte: „Mind egyforma”. Hindenburg viszontválasza sokat elárul az osztrák vezérkari főnökről: „Sajnálhatja, ha nem vette észre, hogy a magyarok a legjobbak.” (Némethy Mária; Vaol.hu)

Még az ellenség is… Ruzszkij tábornok aki a délnyugati arcvonalon harcoló 3. orosz hadsereget vezette, így nyilatkozott:

„Hadászati mestermű volt a nagyszerűen kigondolt és mesterien végrehajtott limanovai csata, amely minket arra kényszerített, hogy feladjuk további hadműveletünket Krakkó ellen, és meggátolt abban, hogy átmenjünk a Kárpátokon. A limanovai csata az első döntő visszacsapás volt, amelyet az orosz hadseregek Galíciában elszenvedtek. Az osztrákok helyzete a Kárpátokban vívott nagy harcok idejében nem volt irigylésre méltó. Mi Oroszországban teljesen meg voltunk győződve az osztrák-magyar haderő teljes megsemmisüléséről, annál váratlanabb volt számunkra aztán a limanovai csata kimenetele, mert a lendületes osztrák-magyar támadás teljesen meglepett és egész arcvonalunk legérzékenyebb részen ért.”