1940. augusztus 16-án Szörénytornyán (vagy, ahogy „odaát” emlegették: Turnu-Severinben) kezdődtek meg a magyar-román tárgyalások az erdélyi területek visszacsatolásáról.

Németország eleinte nem támogatta a magyar revíziós szándékot, és azt sem nézte volna jó szemmel, ha a két szövetségese „magánháborúba” kezd. A Harmadik Birodalom hadigépezetének átkozottul nagy szüksége volt mind a magyar gabonára, mind a román olajra. A helyzet pedig kezdett elfajulni. A magyarok a trianoni békeszerződéssel Magyarországtól elcsatolt kb. 103 ezer négyzetkilométernyi területből hetvenezret követeltek vissza, a románok maximum tizennégyezerig mentek el, de mintha csak a fogukat húznák…

A németeknek nagyon megfelelt, hogy az „oszd meg és uralkodj”, elv értelmében, két szövetségese elszántan marakodik egymással, de egy fegyveres konfliktus már nem jött volna jól nekik. Pedig a magyar vezérkar már az offenzíva megindításának időpontját is kitűzte augusztus 28-ra. A habozó németeket végül az győzte meg, hogy magyarok váratlan segítséget kaptak, onnan, ahonnan senki sem várta volna.

Sztálin bátyó is beszállt a buliba. Még júniusban ultimátumot küldött a románoknak, visszakövetelve tőlük Bukovinát és Besszarábiát. Németországnak pedig nagyon nem hiányzott egy nagy összeborulás, egy közös magyar-szovjet katonai akció Románia ellen.

A románok a magyar hadsereggel szemben bíztak ugyan az erőfölényükben, de nem jött volna jól nekik egy helyi, „kis háború”. Az 1938-as szlovák példa is azt mutatta, abban elég jó a magyar honvédség. És, ha az oroszok is megindulnak ellenük…

Kénytelenek voltak rábólintani az alkura.

Az 1940. augusztus 30-án megszületett másodi bécsi döntés következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz. Az előre meghatározott menetrend szerint, a román hadseregnek szeptember 5. és 13. között elhagynia a régi-új magyar területeket. A magyar csapatok hasonló ütemben vonultak be Székelyföldre. 

A régi Háromszék megye földjét a nagyváradi magyar-román vegyes bizottság által megadott terv szerint az utolsó napon, 13-án kellett elérniük a magyar honvédeknek. Ezen belül is, Kézdivásárhely volt az utolsó hazatérő - avagy felszabaduló - magyar város.

A kis kereskedőváros lakossága már szeptember elsejétől készült a visszatérésre. Vasárnap volt, az emberek misére gyűltek össze a templomokban. És minden felekezet minden templomában felzúgott a huszonkét éve tiltott magyar imádság: a Himnusz.

Nemzeti színű szalagokat tűztek a ruhájukra az emberek és hány házon megjelent a magyar zászló. Néhány fiatalnak arra is volt kedve és jutott ideje, hogy a román országzászló oszlopát pár fejszecsapással kidöntse, úgy ahogy az erdőben vágják a fát. Gyorsan és alaposan. Az sem lehetett a véletlen műve, hogy itt-ott elégett néhány román zászló…

Az éjszaka folyamán viszont román csapatok érkeztek a városba. Érthető okokból nehezményezték a kissé elkapkodott, túl korai ünneplést. Ahol ilyet láttak, ott bevonatták a magyar zászlókat. A későbbiekben folyamatosan román járőrök cirkáltak az utcákon és történt néhány letartóztatás is, de komolyabb atrocitások nem voltak. A felek gondosan ügyeltek arra, hogy betartsák az egyezmény minden betűjét. Azt, hogy közben magában ki-ki mit gondolt, hogy vélekedett és hová kívánta a másikat, csak Jóisten tudta.

A román katonák szeptember nyolcadikán még a város főterén tették le az esküt, az új román királyra. Hogy, hogy nem, újra állt az bizonyos oszlop, amit a magyar legények olyan gyorsan kidöntöttek. A lemondott Károly király helyett fia, I. Mihály került a trónra.

Aztán végre, szeptember tizenkettedikén, bár még lett volna egy napjuk a városban, mégis, udvariasan távoztak a román katonák. Lehet némelyikük káromkodott kicsit, vagy a magyarokat szidta, de ennél komolyabban nem fejezték ki neheztelésüket.

És szeptember tizenharmadikán?

Az biztos, hogy azóta se Kézdivásárhelyen, se környező falvakban nem tartja a tizenhármast szerencsétlen számnak egyetlen székely ember sem. Már kora reggel elkezdődött a készülődés, sorra jöttek a környékbeli falvak lakosai, díszruhában, székely népviseltben.

És a tömeg, mindenfelé emberek.  Egyesek még a háztetőkre is felmásztak, csak, hogy jobban láthassák a nevezetes eseményt, hogy legyen mit mesélni az unokáknak.

A Kanta utca bejáratánál díszkaput állítottak, arról várták a magyar honvédeket. A dísztribünnel szemben ott álltak az I. világháború veteránjai, mellükön a a hazáért hullatott vérrel kiérdemelt kitűntetéseikkel.

És végre, délelőtt fél tízkor begördült az első honvédségi gépjármű.

Harangzúgás, zene, örömujjongás és virágeső. És persze, ölelések, csókok. A szép leányok alaposan kitettek magukért.

Kézdivásárhely visszatért!

Forrás: Wikipédia; Mult-kor.hu; Rubicon.hu; Mnl.gov.hu; 3szek.ro;
Kép: Erdély, Kézdivásárhely, Gábor Áron tér a magyar csapatok bevonulása idején. A felvétel 1940. szeptember 13-án készült.
Fortepan 08549
Évszám: 1940
Orig: Fortepan