1919. január 29-én pocsék napja volt a csehszlovák megszállóknak. A Legbátrabb Város, Balassagyarmat polgárai fegyvert ragadtak, hogy megvitassanak pár vitás kérdést a betolakodókkal.

Az elveszített Nagy Háború után, az 1918. november 13-án megkötött belgrádi fegyverszüneti megállapodásban leírtak talán nem is festettek olyan szörnyen. De a papír csak papír marad, akármit is írnak rá. Egy megállapodás esetében nem árt, ha azt be is tartják. Az antant ugyan garantálta a demarkációs vonalak sérthetetlenségét, de ez a gyakorlatban kábé azt jelentette, hogy nem tesznek, semmit, ha a szövetségeseik, a „kisantant” államai sértik meg a megállapodást. Viszont, ha a magyarok tennének ilyet…

A Károlyi-kormány egy „zseniális” ötlettel szélnek eresztette a hadsereg jó részét, naivan úgy vélve, hogy ekkora adag pacifizmussal majd kedvezőbb pozícióból indulhat a végleges béketárgyalásokon. De a politikában, hadviselésben van egy másik neve is a naivitásnak: hülyeség.

Utólag persze könnyű okosnak lenni…

Bár az – szerintem – már 1918 novemberében elég feltűnő lehetett, hogy a Cseh Légió nagyjából annyira veszi komolyan a belgrádi dokumentumokat, mint a Piroska és a farkas meséjét. Az országba betörő csehszlovákok - gyakorlatilag minden ellenállás nélkül - foglalhatták el először Trencsént, majd Losoncot. Károlyi bízott abban, hogy ha tiltakozó jegyzéket nyújt be az antantnál, azzal majd eredményt érhet el. És nem tévedett! Simán újra húzták a demarkációs vonalat a térképen. 1918. december 23-ától már a Duna és az Ipoly vonalához, számunkra még kedvezőtlenebb helyre.

Olyan a világtörténelemben még nem nagyon fordult elő, hogy akár egyetlen elszánt katonát is megállítsanak egy tiltakozójegyzékkel, legfeljebb, ha egy féltéglát csavartak bele és úgy vágták a fejéhez. De a magyar kormány hitt és bízott…

Augustin Lauka is bízott. A Cseh Légióban. Meg abban, hogy az antant úgyis nekik ad majd igazat, mint szinte minden más, hasonló esetben. Ezért kelt az Ipolyon legényeivel, és vonult be 1919. január 15-én Balassagyarmatra. Ez a város, ha az ő szemszögükből nézzük a borsodi szénmedence kapuját jelentette és jöhetett volna utána sorban a többi város is, Aszód, Miskolc, Gyöngyös. Aztán valahol a Tiszánál találkoztak volna a románokkal és létrejön a nagy álom, a közös csehszlovák-román határ.

A megszállók azonnal megkezdték áldásos működésüket, kimondták a terület „önkéntes” csatlakozását a születőfélben lévő Csehszlovákiához. Első lépésként, hogy bizonyítsák, mennyire komolyan gondolják, a magyar többségű városban mindjárt le is cseréltették a fontosabb intézmények addig helytelenül alkalmazott magyar nyelvű feliratait szlovák nyelvűekre. A magyar tisztviselőket hűségesküre kötelezték, ha erre nem voltak hajlandók, úgy elbocsájtották őket. A magyar vasutasoknak - akik jórészt csak magyarul tudtak – előírták,, hogy ezután szlovákul beszéljenek.

Aztán, hogy valami magyaros színezete is legyen a dolognak, bizonyos Bazovszky Lajost tettek meg zsupánnak – ez náluk valami főispánszerű rangot jelentett. Hja, kérem kollaboránsok, árulók mindenhol akadnak. Még II. Rákóczi Ferencet is elárulták nemegyszer…

Nem véletlenül említettem a nagyságos Vezérlő Fejedelem nevét. Azt nem tudom, hogy mennyire hatott Rákóczi Istvánra „a név kötelez” mondás, de az biztos, hogy január 27-én az ő vezetésével tettek a helyi köztisztviselők fogadalmat a megszállókkal való szembeszegülésre. Bár a kiadott rendelet szerint mindennemű fegyvert be kellett volna szolgáltatni, de okos ember tudja, mikor kell engedelmeskedni a rendeleteknek… A Székely hadosztály mintájára felmerült egy „palóc dandár” megszervezésének gondolata.

Aztán eljött január 29. A lakosságnak már nagyon elege volt az egészből, a diszkriminatív intézkedésből az „új urak” hatalmaskodásából, akik újabban már a „tót” megnevezést is sértőnek tartották magukra nézve. Előkerültek az addig gondosan rejtegetett fegyverek és a polgárok elindultak megbeszélni, hogy ki is van otthon a városban.

A közeli Magyarnádor mellett állomásozó magyar katonák hajnalban támadást indítottak a laktanya ellen, de a Vizy Zsigmond és Bajatz Rudolf századosok vezette erők nem várt, komoly ellenállásba ütköztek és jelentős veszteséget szenvedtek. Délután vissza is vonultak. Ekkor nagyon úgy tűnt, hogy az állásokat továbbra is tartó balassagyarmati polgárok magukra maradtak. A városban több helyütt és szabályos utcai harcoka alakultak és attól is tartani lehetett, hogy a laktanyába szorult csehszlovákok kitörnek.

De szerencsére időben megérkezett a felmentő sereg. Az iglói géppuskás tanfolyamon résztvevőkkel kiegészülve tértek vissza a katonák. És már nem volt megállás… Lauka eleste után a csehszlovákok visszavonultak. Másnapra pedig megérkezett a 23. számú páncélvonat, amely a polgárok további fegyveres segítségével visszaverte a cseh katonai erősítéssel érkező vonatot az Ipolyon túlra. Ott is maradtak. Többet nem tettek kísérletet az oly vonzó területek bekebelezésére.

A Civitas Fortissima, a legbátrabb város példát mutatott. Megmutatta, mi lehetett volna, ha másutt is fegyverrel a kézben szállnak szembe a területrablókkal.

Csak, sajnos, a történelemben a legfeleslegesebb kérdés a „Mi lett volna, ha…?”

Forrás: Wikipédia; Mult-kor.hu; Gere József - A balassagyarmati "csehkiverés" története; Rubicon.hu; Tarján M. Tamás - A „legbátrabb város” kiűzi a cseh megszállókat; Legbatrabbvaros.hu; Iho.hu;