451. július 20.-án az Attila vezette hun sereg megütközött a Mauriacumnevű helység melletti síkon az Aetius vezette a római csapatokkal. A történelmi emlékezetben ezt a csatát nevezik catalanaumi csatának, hála a későbbi nyugati krónikásoknak, akik a helyszín ismeretének hiányában kissé odébb pozícionálták a csatateret.

És tán nem ez az egyetlen tévedésük…

De mi se szépítsük a dolgokat. Az iskolákban ma úgy tanítják, hogy hunok háborúi mindközönségesen zsákmányszerző hadjáratok voltak. Hasonlóan a magyar kalandozásokhoz, nem országok, területek meghódításáért törtek be hol a keletrómai, hol a nyugatrómai birodalomba, hanem a megszerezhető javakért. Vagy éppen felkérésre – mintegy zsoldosokként – indultak hadba.

A csata menetét meg sem kísérlem leírni. Gárdonyi Géza ezt már megtette – a képességeimet sokszorosan felülmúlva – A láthatatlan ember című regényében. Az egyik oldalon az egykor hatalmas – ekkorra már kettészakadt – birodalom légiói és a velük szövetséges „barbár” csapatok, a másik oldalon a semmiből birodalmat kovácsoló Attila vezette hunok, szövetségeseikkel és vazallusaikkal. A hajdani krónikások előszeretettel emlegettek több százezres seregeket, ez – az akkori logisztikai viszonyok ismeretében – meglehetős képtelenség. 45-50 ezres seregek csaphattak itt össze. Abban viszont szinte valamennyi történetíró megegyezik, hogy a hunok voltak némi létszámfölényben.

A római történetírók következetesen ragaszkodtak ahhoz, hogy a civilizált nyugat mérkőzött itt meg a vad, barbár kelettel és - természetesen – győzelmet aratott a nomád hordák felett. Emlegetik is Attilát, mint Isten ostorát, a hunokat pedig, mint vérszomjas fenevadakat.

A kicsit tárgyilagosabb szerzők már döntetlenre hozzák ki az eredményt, akár, mint valami pontozásos sportágban a nem egészen elfogulatlan bírók. Mindkét állítással vitatkoznék, nem mintha akkora tudora lennék a történelemnek, hogy erre különösebb jogom legyen. Csak a származásom, hagyományaink okán teszem. Magyarnak vallom magam, a hunokat pedig rokonnépnek, ahogy kölyökkoromban Móra Ferencnél olvastam.

 Érveim egyszerű, logikai következtetések, a józanész nevében. Kérdem én, hogy a történelem során hányszor fordult elő, hogy a vesztesnek kikiáltott fél maradt a csatatéren, megtartva pozícióját?  Míg a büszke győző mindközönségesen elvonult onnan… Általában a vesztesek pucolnak.

Aetius visszavonult, nem tudta kiaknázni a „győzelmével” elért előnyöket.

Az is kétségtelen tény, hogy a csata után a hunok sem tudták folytatni hadjáratukat. Erre is akad pofonegyszerű magyarázat: a kitörő pestisjárvány. Megint csak arra a bizonyos józanészre kell hivatkoznom: melyik az a hadvezér, mely egy nehéz csata után, meggyengült, járvány tépázta seregével erőlteti a további támadást? Nem hiszen, hogy sok ilyen akadna, de akkor is – nyilván -, a kötözni való bolondok ligájában játszik.

Viszont a Tarih-i Üngürüsz krónika szerint, Attila győzelmet aratott a csatában s ezt az állítást azzal a ténnyel is igazolja, hogy a következő évben, 452-ben, mikor a hun seregek ismét betörnek Itáliába, semmilyen komolyabb ellenállással nem találkoznak. Ebben a hadjáratban a hunoknak sikerült elfoglalniuk az addig bevehetetlennek hitt Aquileiát, de itt újfent megállították őket a körülmények. Az Itáliát sújtó szárazság egyre nehezebbé tette a sereg élelmezését, a szinte törvényszerűen visszatérő pestis megtizedelte Attila csapatait.

Erről aztán vagy tudtak Rómában, vagy nem, de annyi bizonyos, hogy úgy döntöttek: békeküldöttséget menesztenek a hunok táborába. Ha a nagy Aetiusnak nem sikerült visszaűznie őket keletre, akkor nincs, aki megállhatna ellenük…

A küldöttség tagja volt I., avagy Nagy Szent Leó pápa is, aki a mikor a tanácsadói inkább a menekülést javasolták neki – a legendák szerint -, egy különösen szépen megmunkált, finoman cizellált karperecet emelt fel a mellette álló asztalról.

- Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is – mondta és misszionárius munkát hirdetett a hunok között.

Leó kíséretével a Mincio folyónál találkozott Attilával és sikerült elérnie, hogy békét kössön a rogyadozó Római birodalommal. Hogy ebben mennyi szerepe lehetett a táborban feltételezett járványnak és mennyi Attila állítólagos égi látomásának, azt mindenki döntse el maga. Annyi bizonyos, hogy Attila ismét visszafordult. Talán csak azért, mert közben Marcianus bizánci császár – kihasználva Attila és hada távollétét - seregével hátba támadta hunokat. De a keletrómai megtorló hadjáratra már sosem került sor.

Attila meghalt és birodalma szétesett.

Forrás: Wikipédia

Kép: olasz levelező lap, egy 1918-ban készült Attiláról szóló film alapján.