1658-ban, nyár végén nehéz idők jártak a gyergyói székelységre. A Lázár István vezette csapatok Gyulafehérvárnál harcoltak Ali pasa serege ellen. Kihasználva a katonaság távollétét, háromezer főnyi tatárokból, moldvaiakból álló had támadta meg a gyergyóiakat.

1658. szeptember elejére a támadók elfoglalták és kirabolták Maróshévizet, Ditrót. Következett Szárhegy…

Ahol nem várt és fineszes ellenállásba ütköztek.

A székelyek Gábor diák vezetésével vették fel ellenük a harcot. Gábor diák nem volt katonaviselt ember, mint írástudó, tanítóként működött. De annyit konyított a hadviseléshez – és szorult belé annyi székely furfang -, hogy belássa, asszonyokkal, öregekkel, hadat nem járt ifjakkal nem veheti fel a nyílt harcot a tízszeres túlerőben lévő ellenséggel. 

Ditró és Szárhegy között akkoriban még mocsaras volt a terület. Erre alapozták a védelmet, a lovas tatárok nem használhatták ki a gyorsaságból fakadó előnyüket. A mintegy háromszáz, kaszával, kapával felfegyverzett falusi itt készült megvívni az ütközetet. Előhordták csupraikat, fazekaikat. A csuprokat beásták a vizenyős talajba, a fazekakat meg egy domb tetején, botok végére tűzték. Egész jó munkát végeztek, messziről a fazekak úgy festettek, mintha felvonuló katonaság sisakjai volnának.

A tatárok be is dőltek a cselnek. Mivel nem jól kiképzett, reguláris had volt az övék, csak amolyan szedett-vedett, inkább rablóbandára emlékeztető sereg, nem akartak veszélyt, komoly csatát vállalni. Az ő profiljukba inkább a szabadrablás, harácsolás tartozott… Meg is futottak a dombon át közeledő „ellenség” elől. (Csak zárójelben: más források szerint meg két csinos, nagyszerűen lovagló fiatalasszony - Puskás Klára és Mezei Erzsébet - csalta őket maga után.)

És itt jött a képbe a vizenyős talaj, meg beleásott csuprok. A nem épp higgadt megfontoltsággal visszavonuló – avagy az asszonyokat üldöző - tatárok lovai nehezen mozogtak a felázott talajon, lábuk beleszorult az elásott csuprokba. Sorra buktak fel a lovak és potyogtak a földre a tatárok.

Ekkor csaptak le rájuk az addig lesben álló székelyek, olyan vitézül forgatva szedett-vedett fegyvereiket, hogy mintegy 1750 támadó maradt holtan a csatatéren. Az otthonukat védő szántóvetők körül mindössze tizenöten estek el.

Ebben a csatában legendássá Puskás Klára - olyannyira, hogy történetét még Jókai Mór is megörökítette -, aki miután a csatában hét ellenséggel is végzett, mint aki jólvégezte dolgát, hazament és megszülte kisfiát… Ugyanis várandós volt. A gyermeket a harc emlékére Győzőnek keresztelték…

Az elesett tatárok nagy részét mésszel leöntve eltemették.  A sírjuk helyét máig Tatárdombnak hívják. A többi holttest meg arra sorsra jutott, mint hajdani csaták megannyi temetetlen holtja, hollók, vadállatok falták fel őket.

A csata emlékére 1908-ban, a kétszázötvenedik évfordulóján emlékoszlopot emeltek, rajta tábla hirdette:

"1658. szeptember 6-án Moldva felől berontó 3000 tatárt 300 székely Gábor diák vezetésével e helyen győzte le és temette nagy részét a halom alá. Hirdesse az emlék, hol a szülőföld lángoló szeretete tízszeres ellenség fölött is diadalt arat."

Az emléktábla története majdnem olyan érdekes, mint a csatáé, amiről megemlékezik. 1919-ben a bevonuló románoknak – érthető okokból – nem tetszett a szövege. „Ne hirdessék itt a hazaszeretet!” felkiáltással le is verték helyéről. Később egy kisebb tábla hirdette a diadalt, ez még 1945-ben is megvolt. 1990-ben azonban nagyon szúrhatta valaki szemét, hát ismét eltüntették. Ezután került helyére, az eredeti méretével megegyező, azonos szövegű jelenlegi tábla. Reméljük, ott is marad még egy darabig…

Forrás: Csikszentkiraly.ro; Goglobe.hu; Szekelyhon.ro.

Kép: illusztráció az internetről