Dumálok egy sráccal. Jóképűnek mondható – bocs, nem vagyok szakértő, én a lányokat kedvelem -, intelligens, a húszas éveinek második felében jár, remek melója van. És most már barátnője is.

- Tudod – mondja – nekem ő az első barátnőm. Sosem mertem kezdeményezni, mindig féltem, hogy elveszítem az arcomat.

Mi vaaan?

Más.

Egy másik srác. Ő nem fest olyan megnyerően, mint a fenti úriember, de szintén tanult, diplomás. Átlagos megjelenésű, klassz melóval. Bár szerintem kicsit túl sokat nyomja az ipart…

- Te annyi embert ismersz – mondja -, nem tudsz véletlenül egy rendes lányt, aki…

Mi vaaan?

Ezúttal egy rendkívül szép arcú, csinos ifjú hölgy a beszélgetőpartnerem. (Csak zárójelben jegyzem meg: Hej, ha negyedszázaddal fiatalabb lennék!) Egy felsőoktatási intézményben tanul és elkeseredett. Nem a suli miatt…

- Tudod – mondja – rólam mindenki azt gondolja, micsoda életvidám, nyüzsgő lány vagyok. Pedig… Pedig sokszor, otthon… Egyedül…, Tudod, a depi…

A másik leányzó maga a megtestesült siker. Tetejébe még roppant csinos is. Meg nem mondaná senki, hogy már túl van a harmincon. Príma állás, öröklakás, jó kocsi.

- Ugye – kérdi -, lehet így is teljes életet élni? Dolgozom, utazok, dolgozva utazok és utazva dolgozok. Mondjuk, most Amerikában egy baráti házaspárnál voltam… Nem kell feltétlenül család meg gyerek ahhoz, hogy az ember kiteljesedjék…

Nem tartozom azon vén vaskalaposok közé, akik roppantul meglepődnek azon, hogy az ifjabb generáció más, mint az övé volt a maga idején. Szerintem még soha életemben nem mondtam el a „Bezzeg, az én időmben…” kezdetű kioktató mantrát. Mindig vannak idők és bennük emberek. Minden idő és minden ember más. Nem kell azon meglepődni – főleg rúgózni nem -, ha manapság másképp mennek a dolgok, mint harminc éve. Persze görcsölhet rajta tiszta kajakból, ha valakinek úgy tartja úri kedve, megsúgom neki, a régi idők elmúltak, és ha megvész, akkor se jönnek vissza. És jobb is, ha nem jönnek vissza…

Csak nem értem. A vén marha klasszikus alapállása: nem érti az új generációt. Hajdan, ugyebár, hogy idézzem, volt a „Beer, sexy girls and rock and roll” és ha ezek után maradt még időm, meg energiám, hát a suliba is betévedtem. Később melóztam, átok sokat, mert sok pénz kellett a csajozós-bulizós életformához. Az, hogy közben valami karrier-szerűség is épült, csak színtiszta melléktermék volt... És nem készültem az „életre”, csak éltem. Nem alapoztam meg a jövőm, mert minden pillanatom maga volt a jövő. Ahogy most is. Ez hiba lenne?

És mindig volt szerelem. Ahogy most is. Nem kell feltétlenül a hagyományos, virágcsokros-udvarlásos romantikára gondolni. Udvarolni ezerféleképp lehet és ha jól csinálja a dolgozó, akkor még az anyacsavar is lehet romantikus.

Eszembe jut egy nem is olyan régi kép. Alig néhány éves. Az elsőként említett úriember a főszereplője, üldögél egy balatoni hotel halljában és beszél. Körülötte négy-öt leányzó, valóságos hölgykoszorú, akik csüngenek minden szaván, mintha delphoi jósda orákuluma nyilatkoztatna ki eget rengető bölcsességeket. (E sorok írója odébb álldogált, közben diszkréten sárgult az irigységtől. Mert lehet, hogy nem úgy beszél, mozog, viselkedik, de akkor is: bácsi. Fehér hajjal.)

Aztán fent a szobánkban, bizonyos mennyiségű folyékony tudatmódosító szer – vesd össze: alkoholnemű italok - elfogyasztása után az úriember emígyen keserg:

- Á, a lányok! – legyintés. – Olyan jó volna összejönni valakivel…

- Tele van velünk a hotel. Ha nem is ismersz mindenkit, bárkihez odamehetsz, mind egy ügyben járunk. Ma is legalább tíz emberrel dumáltam mindenféléről, akit nem is ismerek.

- De mit mondhatnék neki?

- Kinek?

- A lánynak…

- Miért, azoknak miket mondtál, akikkel az este a hallban szövegeltél?

- Az egészen más volt!

Más? Mondom, a vén gyepagyú csak nem érti az ifjú generációt. Más? Mitől? Miben? Az új nemzedék a más… Vagy mégse?

Emlékszem a saját nyűgjeimre, míg rá nem jöttem két alapigazságra. Ezekért se fogok Nobel-díjat kapni! Egy: mindig a lány választ. Kettő: a lány legalább annyira izgul, zavarban van, mint én. Ezek után pedig már egyáltalán nem izgultam és nem voltam zavarban. Legfeljebb egy kicsit…

Addig frankó, hogy más lett a világ. Néha úgy tűnik, minden csak a pénz, karrier, politika, hatalom körül forog. Pedig vannak örökérvényű dolgok, amelyek sosem változnak:

„A kakasnak csak a tyúk kell”.

Akkor meg mit magyarázok?