Jelen értekezésem tárgya egy kihalt állatfaj, vagy ha úgy jobban tetszik egy megszűnt jelenség, mely úgy szívódott fel a történelem ködében, ahogy manapság bizonyos por alakú tudatmódosító szerek teszik az arra illetékes orrokban.

Tudják Önök, hogy mi, azaz inkább ki a kulcsos gyerek?

Például én. Azaz, csak voltam valaha.

Úgy nagyjából a történelem hajnalán, azaz a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben újságcikkek szóltak a kulcsos gyerekekről és a tévében vitatkoztak róluk. Mi lesz velük? És micsoda szörnyűség, hogy egyáltalán léteznek.

Mert léteztek, az aggódók minden szájtépése ellenére.

Születése, avagy keletkezése roppant egyszerű volt: végy egy családot, ahol mindkét szülő dolgozik, egy hosszabb – nevezzük nevén: nyári – szünetet, valamint a nagyszülő hiányát. És máris minden feltétel adott a kulcsos gyerek keletkezéséhez.

Világra jötte: a szülő indult reggel dolgozni. A gyerek ilyen, esetleg olyan, de teljesen mindegy milyen okból nem hemzsegett az akkori idők nyári, avagy napközis táboraiban. Nagyszülő nem akadt kéznél, messze lakott, vagy csak nem vállalta a gyermekfelügyeletet. A szomszéd néni meg pláne nem vállalta, mert ő aztán ismerte a büdös kölköt, mint a rossz pénzt! Mit tehetett a szülő?

Fogta a lakáskulcsot és belenyomta a gyerek kicsike markába, ezzel a felkiáltással:

- Aztán el ne hagyd fiam! – mondta és teljesen mindegy, milyen nemű volt az aktuális gyermek. A lényeg, a nyomaték a „Ne hagyd el”-en volt. Ezért aztán - a mindenkori szülői túlbiztosítás jegyében – olykor madzagra kötötték a kulcsot és úgy akasztották a jobb sorsra érdemes kiscsóka nyakába.

A szülő pedig – a mór megtette kötelességét, a mór mehet – ezzel balra, avagy jobbra el. Bele a melóba, hogy délután, vagy este kellőképp kidögölve érjen haza, ahhoz, hogy fikarcnyit se legyen kedve foglalkozni a gyerekkel.

Az ifjú titán meg ott maradt a kulccsal. Részemről egyke voltam, ezért mindig nekem jutott a kulcs, de voltak kollégáim, ahol a családban több kiskorú haramia okozta a zűrzavart. Az ilyen helyeken általában a legnagyobbat bízták meg a mitikus kulcs felügyeletével, már ha nem volt túl hülye hozzá. Mert akkor a sorban utána következőé lett, ha ő sem jeleskedett, mint Einstein közvetlen munkatársa, akkor a harmadiké, és így tovább…

A szülő, szülők tehát el. A gyerek meg - aki látta előző nap a tévében, hogy szociológus nénik és pszichológus bácsik aggódtak miatta és szomorú sorsán: „Csellengenek! Mi lesz így velük?” – kötelességének érezte, hogy sürgősen lemenjen csellengeni egy kicsit. Nehogy már hiába aggódjanak az aggódok! Arról nem is beszélve, hogy az utcán, a téren ott volt a többi kolléga. A többi kulcsos gyerek. Akikkel nagyszerűen el lehetett ütni az időt. Olykor egymást is…

Hogy miért hoztam fel ezt a témát?

Nem kezdődő - de máris jelentősen elhatalmasodott – aggkori szenilitásom okán. Nem is azért, mert - mint minden vén trotty - én is szeretek hajdani ifjúságom emlékein merengeni.

Azért írok róluk, mert megváltozott a világ, és huss! Eltűntek.

A játszóterek üresek. Eltekintve néhány kismamától, akik babakocsival flangálnak, néhány jobb sorsú hajléktalantól, akiknek megadatott az a szerencse, hogy parkban, játszótéren tegye a halaszthatatlan semmit. A nyugdíjasok, akik hajdan elengedhetetlen részei voltak a terek életének, manapság mással vannak elfoglalva. Vagy otthon nézik a kedvenc filmsorozatukat, vagy kukákban búvárkodnak, a kisnyugdíjat kiegészítendő. Esetleg a számítógépen lógnak.

A gyerek?

Az szigorú felügyelet alatt. Egyedül az utcára se léphet.

Mert manapság olyan a világ, hogy…

A fenti pontok helyére szerintem mindenki be tud helyettesíteni különféle érdekes dolgokat.

A kulcsos gyerekek eltűntek.  Helyettük itt vannak a szigorúan őrzött gyerekek.

Hogy az milyen állatfaj?

Egy példával illusztrálnám: az elvált mama persze dolgozik. Két lakli fiát – az idősebb tizenhat, a kisebb tizennégy - viszont nem meri egyedül hagyni otthon, a Pest közeli kisváros egyik kertes házában. Menjenek fel a srácok a nagyiékhoz, Pestre! De az nem olyan egyszerű! Kikíséri tehát a két ifjú gengsztert a vonathoz, hévhez és felteszi őket a szerelvényre. A célállomáson pedig már ott várják őket, tárt karokkal, a nagyszülők. Közben meg persze megy az aggódás: mi lesz az egyedül utazó gyerekekkel a vonaton?

Nem történt semmi különös, a srácok rendben befutottak.

A nagyszülők kocsival hazafuvarozzák a két nyakigláb kamaszt. Az egyik előírásszerűen elvész a számítógépben, a másik letöttyen a tévé elé. Csend, béke, nyugalom. Óne aggódás, semmi hézag, nem csellengenek magukban. Szuperfrankóság a köbön.

Vagy mégse?

Telik az idő és a fenti nagyi nekem panaszkodik:

Az még csak hagyján, hogy a srácok el vannak tunyulva, eszük ágában sincs mozogni, sportolni, de nem is udvarolnak. Pedig a nagyobbik már tizenhét. Ilyenkor már érdeklődnie kéne a lányok után, csak nincs vele valami „baj”?

Hogy hol, mi számít bajnak, azt mindenki találja ki maga.

És a nagyi mondja, csak mondja:

Ezeknek el kéne járkálniuk. Ide, oda, amoda. Társaságba. Lányok után. De nem mennek sehova. Nem és nem. Hiába küldik őket.

- Csak a számítógép meg a tévé! – mondja a nagyi, aki a napja nagy részét a számítógép és a tévé előtt tölti.

Kérdésemre, hogy hova a búbánatba mehetnének, először meglepődik, aztán sorolni kezdi. Akad közte mindenféle remek hely, múzeumtól a strandig.

Újfent kérdezek: Már hogy mennének ilyen helyekre?

A lábukon – lenne a kézenfekvő válasz, mert a láb, ugye mindig kéznél van.

A nagyi nem ezt mondja. Csak meglepődik. Nem is érti egészen a kérdést.

Kifejtem a dolgot:

Ha a srácok, soha, egy pillanatra sem voltak egyedül eddig a nagy és életveszélyes Budapest utcáin, miből gondolják a derék nagyszülők, hogy ez varázsütésre, egy csapásra megváltozik? Mitől változna meg? Attól, hogy most már mehetnek? Attól nem fog.

Láttam egyszer egy érdekes dokumentumfilmet egy állatos csatornán. Egy állatkertben született, ott kölykösködött oroszlánt próbáltak visszavadítani. Belerámolták a szerencsétlen jószágot egy ketrecbe, kivitték valahová a szavannára, leszedték a kocsiról a ketrecet és kinyitották az ajtaját.

És elpucoltak, mert jaj, jő a fenevad!

Kár volt.

A fenevad ugyanis nem jött. Szépen kisétált a ketrecből, körbeszaglászott kicsit, majd visszatért a ketrecbe. A biztonságba. mert azt szokta meg.

Avagy, az evolúció fényességes diadalmenete során eljutottunk rideg marhatartású kulcsos gyerektől az üvegházban nevelt penészvirágig.

De a helyzet még fokozható.

Másik ismerős szintén panaszkodik, ismét két ifjúról vagyon szó, az egyik már harminc, a másik huszonvalahány. És otthon laknak az anyjukkal. És az Istennek se akarnak elköltözni.

- Nem akarnak ezek önálló életet kezdeni? Családot alapítani? - teszi fel a költői kérdést nekem a cimbora. A kérdés költői ugyan, de mégis választ vár rá. Tőlem. Mintha valamiféle orákulum volnék…

Egyetlen szó jut eszembe:

- Nem.

Nem akarnak elköltözni, családot alapítani. Minek? Otthon mindent megkapnak, kiszolgálják, kényeztetik őket. Ők meg – tisztességből – pár ezer forinttal beszállnak a rezsibe. A keresményük nagy részét meg magukra költhetik. Vagy épp – ha úri kedvük úgy tartja -, mondhatja egyik, vagy a másik: most egy évig nem dolgozom. És mivel szavatartó srác, nem is dolgozik. És akkor mi van? Nem hal éhen, kaját kap otthon, fedél van a feje fölött, ugyanúgy kiszolgálják. És temérdek szabadidejében foglalkozik, amivel csak akar, mert otthon egy szalmaszálat keresztbe nem tenne.

És mi ebből az egész, hosszadalmas a baromságból a tanulság?

(Mert tanulságnak minden esetben lennie kell! – így tanultam a suliban.)

A világ mindig olyan volt és olyan most is, amilyenné tettük. Ön, te, meg én.

Lehet rajta siránkozni.