Bizonyos dolgokat mintha kiradíroznának a történelemből… Azt mindenki tudja, hogy 1939. szeptember elsején elkezdődött a II. világháborúnak nevezett szomorújáték, azzal, hogy Hitler csapatai Lengyelországra támadtak. De azt már csak kevesen, hogy alig két héttel később egy másik támadás is érte Lengyelországot…

De ezt valahogy elmulasztották tanítani nekünk az az iskolában. Mintha kiradírozták volna a történelemből - aus radieren -, ahogy Hitler tette volna bizonyos országokkal, népekkel.

Bár igaz, én még az „átkosban” jártam suliba…

1939. szeptember 17-én a sztálini Szovjetunió hátba támadta a Wermachttal élethalálharcot vívó lengyeleket. A Molotov-Ribbentrop paktum értelmében ehhez természetesen „joga” volt. A nácikkal teljes egyetértésben úgy látták, hogy semmi szükség nincs Európában erre a „szörnyszülöttre” Lengyelországra. A diktátoroknál mindig akad a sifonérben egy-két jó ürügy, ezúttal Molotov volt, aki elmondta:

„A lengyel-német háborúból kifejlődő események megmutatták a lengyel állam gyengeségét. A lengyel vezetők csődöt mondtak… Varsó, többé nem Lengyelország fővárosa. A lengyel kormány hollétéről senki nem tud semmit. A leszerepelt lengyel kormány magára hagyta a lengyel lakosságot. A lengyel állam és kormány gyakorlatilag megszűnt létezni. Mindennek következtében a Szovjetunió és Lengyelország között kötött egyezmények is semmissé váltak. A lengyelországi eseményekre különleges figyelmet fordít a szovjet kormány, hogy biztosíthassa országának biztonságát. Lengyelország a Szovjetunió elleni lehetséges veszélyforrások melegágyává vált… Azt sem várhatja el senki a szovjet kormánytól, hogy közömbös maradjon az ezidáig jogfosztott, most pedig magukra hagyott testvéreik, a Lengyelországban lakó ukránok és fehéroroszok sorsa ügyében. A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreiknek.”

Azaz már ekkor felbukkant a szólam, hogy ők dehogyis hódító agresszorok, csak „baráti, testvéri segítséget” nyújtanak. Merő kénytelenségből. A dicső Szovjetunió nem lehet nem folytat hódító háborút!

Bár a németek azt kérték, hogy a megegyezéshez hűen, a Szovjetunió már szeptember legelején lépjen be a háború, Sztálin ódzkodott attól, hogy nyílt közösséget vállaljon Hitlerrel. Ezért aztán húzták kicsit az időt, elpuffogtatták néhány szólamot, majd Vörös hadsereg nagy erőkkel betört Lengyelországba, ezzel végleg megpecsételve annak sorsát.

A lengyeleknek ugyanis az volt a terve, hogy keleten vonják össze csapataikat, ott építenek ki hídfőállást és onnan kiindulva próbálják majd meg - a megfelelő alkalommal élve – visszaszorítani a németeket. Ugyanis a később elhíresült német blitzkrieg, a villámháború, egyáltalán nem dübörgött olyan hangosan Lengyelországban, mint később a nyugat-európai államok lerohanása ideje. A jelentős technikai hátrányban lévő, felkészületlen és gyengén felszerelt lengyel csapatok hősiesen harcolva jelentős károkat okoztak az agresszoroknak. Az például egy egyszerű tévhit, hogy a Luftwaffénak már a földön sikerült megsemmisítenie a teljes lengyel légierőt. A lengyel pilóták gépei – ha nem is voltak a Luftwaffe akkori csúcstechnológiát képviselő gépeihez mérhetők – igenis felszálltak és meglepően kemény ellenfélnek bizonyultak. Mint ezt aztán később az angliai légi csatában is bizonyították, mert meglepően sok pilóta jutott el brit területre az elveszített háború után.

És itt kerülnek a magyarok a képbe. Hitlernek az volt az elképzelése, hogy a magyarok is támadják meg Lengyelországot, hiszen 1939 márciusától a két ország határos volt egymással. Teleki Pál miniszterelnök erre a kérésre határozottan nemet mondott:

„Magyarország részéről nemzeti becsület kérdése az, hogy ne vegyen részt semmiféle agresszióban Lengyelország ellen (...), ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatok magyar­országi vasútvonalakon történő átszállítását Lengyelországba.”

Azaz a magyar kormány még ahhoz sem járult hozzá, hogy német csapatok Magyarországon áthaladva juthassanak el a megtámadott Lengyelországba. Ezzel alaposan el is ásta magát Hitler szemében, aki ezt az esetet mindig felhánytorgatta a magyaroknak.

Ez volt talán a legkonkrétabb segítség, melyet a lengyelek kaptak. Szövetségeseik, akik között két nagyhatalom – Nagy-Britannia és Franciaország – is volt, természetesen a szerződések értelmében hadat üzentek a Harmadik Birodalomnak, aztán gondosan elkerülték még a cselekvés látszatát is. Ez volt a „furcsa háború” időszaka.

 A lengyelek magukra maradtak – és bár sosem kapituláltak – a háború mégis gyorsan elveszett számukra. Bár tovább tudták magukat tartani, mint a későbbiekben például Franciaország a maga „bevehetetlen” Maginot-vonalával… Az összeomlás után katonák és civilek tízezrei menekültek a hódítók elől. Az egyik úticél a „semleges” Románia volt, ahol azonban azonnal internálták a menedékkérőket.

A másik lehetséges menedék Magyarország, hivatalosan Németország szövetségese…

 És a magyarok tárt karokkal fogadták a menekülteket. Az első menekültek már szeptember tizedikén megjelentek, de tizenhetedikei támadás után ezrével érkeztek. A két nép sok évszázados barátságára hivatkozva civilt, katonát egyaránt beengedtek Magyarországra, ellátást biztosítottak számukra. A továbbharcolni kívánó katonáknak - mert volt, hogy teljes felszereléssel egész katonai egységek lépték át a határt -, még azt a lehetőséget is biztosították, hogy tovább utazhassak Franciaország, Anglia felé, hogy folytathassák a háborút.

A lengyel menekültek biztonságra lelhettek Magyarországon és ez meg is maradt változatlanul hazánk 1944-es német megszállásáig. Az igazi barátok a bajban ismerszenek meg – tartja régi mondás…

 Források: Wikipédia; Rubicon.hu; Sulinet.hu.

 Kép: lengyel katona és magyar honvéd kézszorítása az ezeréves határon (egykori képeslap)