1439. május 23-án, Budán – a pár nappal későbbre meghirdetett országgyűlés helyszínén - zavargás tört ki. A fegyveres zendülés valódi oka, a város német és magyar polgársága közötti viszály nem volt éppen új keletű, már több évtizedes múltra tekintett vissza.

Amikor 1437-ben Habsburg Albert személyében német-osztrák uralkodó került Magyarország trónjára, a budai német patríciusok úgy érezhették: innen már övék a világ, de legalábbis Buda bizonyosan. Egy víg ötletből kifolyólag eltörölték azt a szokást, hogy a város legfőbb közigazgatási vezetője, a bíró felváltva a két nemzet polgárai közül kerüljön ki. A magyarokat nem csupán kizárták a bírói hivatalból, de még a 12 tagú városi tanácsban is csak két magyar kerülhetett be.

A megszokott rend felrúgásának vélhetően nem örültek a magyar polgárok. A magyar céhpolgárság vezetője, bizonyos Ötvös János (róla nem derül ki a forrásokból, hogy az „Ötvös” a vezetékneve volt-e, vagy a hivatása, esetleg mindkettő), természetesen felemelte hangját az új „rend” ellen. Ezzel viszont sikerült elérnie, hogy népszerűsége – ha volt egyáltalán valamicske – nagyot esett a német polgárok körében. Az se sokat lendített a helyzeten, hogy Farkas László személyében magyar ember ült a budai bírói székben, már 1437 óta. A felesége révén ő is a német patríciusok érdekeit képviselte…

1439 májusának egyik éjjelén „valakik” elfogták Ötvöst. Egy félreeső helyre vitték és „szelíden” megpróbáltak a lelkére beszélni. Hogy Ötvös János a kínzásokba halt-e bele, avagy szándékosan gyilkolták meg, arról nem szól a fáma, de a holttesttől mindenesetre meg kellett szabadulniuk az elkövetőknek. Egy ilyen bűnjel nem egészséges egy „derék polgár” pincéjében.  Egy nehéz követ akasztottak a nyakába, majd a Dunába hajították azzal az elgondolással, hogy így az ügy is elsimul, ahogy a hullámok Ötvös porhüvelye felett.

Csakhogy ritkán mennek ilyen simán a dolgok… Alig pár nappal Ötvös eltűnése után a folyó kivetette a hulláját. Nem kellett ahhoz túl nagy szakértőknek lenniük az akkoriaknak, a nyomok a testen egyértelműen gyilkosságra utaltak. És már akkor is ismerték a kriminológia egyik alapkérdését: „Kinek állt érdekében?”.

A magyarok alapból a német polgárokat gyanúsították, bár valódi vizsgálatot sosem folytattak, se akkor, sem később nem derült ki, hogy valójában ki vagy kik követték el a gyilkosságot.

De a puszta gyanú is elég volt ahhoz, hogy nagyot „durranjon”. 1439. május 23-án a felháborodott budai magyarok úgy vélték, hogy időszerű lenne reklamálni kicsit a német patríciusoknál. Minden külön értesítés helyett megtámadták a házaikat. Ahogy ez ilyenkor már csak szokásos, volt némi pofozkodás meg fosztogatás…

A derék Albert király alig valamivel korábban, áprilisban érkezett vissza német királlyá választása és cseh királlyá koronázása után. Feltehetően nem örült annak, hogy valóságos népfelkelés tört mi a városban, alig hat nappal a meghirdetett országgyűlés kezdete előtt.

Akadnak olyan vélemények is, amelyek szerint a németgyűlölet szításában a király feleségének, Luxemburgi Erzsébet királynénak is könyékig benne volt a keze. Elvégre Erzsébetnek nem igazán eshetett jól, hogy az 1437-es királyválasztásnál neki csak a királynéi szerep jutott. Egy ilyen zűrzavaros helyzet kapóra jöhetett neki, hogy politikai befolyását és hatalmát növelje.

A népharag lecsendesítésébe beavatkozott a pápai inkvizítor, Marchiai Jakab is, „akit a nép azzal kergetett el, hogy „az Isten is velünk van”. Ezután Garai László macsói bánt küldték, hogy ugyan már, csendesítse le a háborgókat. Ő már megtalálta a dühös polgárokkal a hangot: „utalva az elhunyt tiszteletreméltó nevére s arra, hogy emlékét ily kihágásokkal beszennyezni nem szabad, rábírta a magyarságot, hogy szétoszoljék.”

A legfőbb bűnösnek, ha kivitelezőnek nem is, de felbújtónak mindenképp, Farkas László budai bírót tartották.

„Az a körülmény, hogy a zendülők halálra keresték, s csak a király segítségével tudta megmenteni életét, szintén arra utal, hogy a magyar közvélemény őt okolta Ötvös János halála miatt. Nincs oly körülmény, amely, ha nem is éppen megkívánná, de egyáltalán lehetővé tenné, hogy Farkas László felelősségét csökkentsük. Életviszonyai arra ösztönözték, hogy szembe forduljon minden olyan törekvéssel, amely társainak, a Kammerherreknek a hegemóniáját veszélyeztetheti. Ezeket védve, saját befolyását és hatalmát biztosíthatta. A magyar–német ellentét mezében megjelenő harc voltaképpen a Kammerherrek és a céhekbe tömörült kézművesek közt folyt. A kiskereskede­lemből kiszorított olaszok érzelmileg aligha azonosították magukat a Kammerherrekkel, a német kézműveseknek viszont minden okuk meg­volt, hogy a magyar törekvésekkel rokonszenvezzenek. Buda jellegének megváltozása, a céhek képviselőinek helyfoglalása a tanácsban, az egyoldalú vállalkozó kereskedelmi, patrícius érdekek visszaszorítása szükség­képpen az ő érvényesülésüket is előmozdította. (...) Az érzelmi tényezők megsokszorozták a támadók erejét, a plebejusi és zsellérparaszti tömegek pedig győzelemhez juttatták. Buda főváros-jellege magával hozta, hogy az egyoldalú német uralom megtörését, a hatalomból kirekesztett elemek érvényesülését olyanok is szükségesnek találták, akik nem remélhettek közvetlen előnyt a változásból. (...) Az olasz kereskedők boltjait tehát nem törték fel, noha azokban talán gazdagabb zsákmányra találtak volna.”

A békesség helyreállt. Eltörölték az új keletű választási rendszert. Ezután a városi tanácsba fele-fele arányba kerültek magyar és német tanácstagok. Megegyeztek: a budai városi bírót évente felváltva, a magyar és német polgárok közül választják.

Kopácsi Dénes, a népmozgalom egyik vezetője lett 1440/41-ben Buda város első új rendszerű magyar bírája.

Forrás: Wikipédia; Mult-kor.hu, Rubicon.hu

Kép: Buda legkorábbi ismert ábrázolása Hartmann Schedel Világkrónikájában (1493)