A könyv egy veszedelmes dolog. Gondolatokat hordozhat, ne adj’ Isten tudást, így „megfertőzheti” a jobb sorsra érdemes polgárokat. Ez ellen tenni kell valamit! 1933. május 10-én érte el tetőpontját a XX. század leghírhedtebb könyvégetése, a náci könyvégetés. Németország több városában a fasiszták nyilvánosan elégettek több tízezer „a német szellemet mérgező” könyvet.

Nem volt ez új keletű ötlet, a történelem során folyton és nagy erőkkel igyekeztek megszabadulni a „tűrhetetlen” művektől. A középkorban leginkább az inkvizíció jeleskedett e téren, de bőven estek áldozatul könyvek a reformáció idején is.

Természetesen nem csupán a „fejlett” Európában estek meg ilyesmik. Hogy mást ne említsek, Dél-Amerikában is felfedezték a könyvégetés előnyeit már a 15. században „Amikor Itzcóatl 1427-ben vagy 1428-ban elfoglalta az azték trónt, történelemmel foglalkozó könyveket égettetett el, hogy segítsen feledésbe veszejteni egyrészt az aztékok addigi alávetettségét a tepanékokkal szemben, másrészt azokat a zavaros körülményeket, amelyeknek köszönhetően ő maga uralkodóvá válhatott.”

„A múltat végképp eltörölni”, a szabad gondolatot kordába szorítani, a „nem szalonképes” eszméket megsemmisíteni, mindig is ez mozgatta a könyvégetésre hajlamos „öntudatos polgárokat”.

Hitler hatalomra kerülése után a „náci kormány figyelme az élet minden területére kiterjedt és mindent a nemzetiszocialista elvek és értékek szolgálatába állított”. Joseph Goebbels népnevelési és propagandaminiszter gyorsan rájött, hogy az ő igen eredményes propaganda kampányaiba is bezavarhatnak mindenféle ellenséges érzelmű szerzők, az olyanok, mint Erich Maria Remarque, Eric Kästner, vagy az a „csúnya” amerikai, az az Ernst Hemingway és a másik, az a Jack London…

Szép hosszú névsort lehetne összeállítani, ki nem volt szalonképes „birodalmi berkekben”, utólag szemlélve egészen olyan lenne, mint egy irodalmi dicsőség-lista.

És német alapossággal hozták létre a bizottságokat, hogy beindulhasson a listázás, melyek az állam szempontjából károsnak, nem kívánatosnak ítélt művek. A brandenburgi "Harc a némettelen szellem ellen" nevű „frontbizottság” 1933. május 7-én tette közzé felhívását: "...felkérjük önt, hogy mindazt az irodalmat távolítsa el, melyet a mellékelt feketelista felsorol, hogy ezeket május 10-én, a berlini Opera téren nyilvánosan elégethessük."

És lőn…

Május 10-én az Opernplatzon összegyűlt érdeklődők – jókora tömegről van szó – előtt körülbelül 20-25 ezer könyvet hajítottak a máglyákra. A „káros” szellemiségűnek ítélt, „morális romlást” terjesztő könyvek szépen égtek a tömeg éljenzett és énekelt, általában véve: remekül szórakozott.

Mondhatnám, hogy aznap a téboly ült tort, de aztán, sok szenvedés árán elsöpörték ezt a rendszert. Mert így történt. De a könyvégetés nem szűnt meg. Akkor sem, ha már nem gyulladtak tűzek. A zúzdák azért még működtek… Az indexre került művek listái helyenként szép hosszúra növekedtek az értelem és logika teljes kiküszöbölésével. Jó példa erre Edgar Rice Burroughs, akinek ifjúsági és sci-fi regényeit – a Tarzan könyveket, stb. – felettébb károsnak és bomlasztónak ítélték a Magyarországon „létező szocializmusban”, egészen az 1980-as évek második feléig.

Mert kérem, sosem az a lényeg, milyen és miről az adott mű, a fontos az, mint gondol róla a propagandáért felelős – vagy magát felelősnek kikiáltó – ítész. Mert ő nem tudja, hanem jobban tudja. És ha a leírt gondolatok nem passzolnak – majdnem azt írtam eszmerendszeréhez, de nem erről van szó – az agyába táplált adatokhoz, akkor azok minimum nem igazak, de lehet hogy kifejezetten rosszindulatúak, ellenségesek. Az ellenséget pedig meg kell semmisíteni, a földbe döngölni és máglyára vetni!

Forrás: Wikipédia, Bumm.sk

Kép: Könyvégetés Berlinben (1933) / Bundesarchiv, Bild 102-14597 / Georg Pahl