A fekete halál az emberi történelem legpusztítóbb pestisjárványa volt, amelynek következtében 75–200 millió ember halt meg négy év alatt a 14. század közepén, 1347 és 1352 között Európában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Európa lakosságának – a különböző becslések szerint – 30–60 százaléka odaveszett.

A feljegyzések szerint a középkorban megjelenő fekete halál előtt két nagy pestisjárvány pusztított Európában. Az elsőt Thuküdidész jegyezte fel Athénban, i. e. 420-ban. A történetíró, akinek fia is meghalt a ragályban, alaposan dokumentálta a bubópestist.

A második nagy pestisjárvány 540 után dúlt, miután egy kb. 535-ben bekövetkezett globális éghajlatváltozás miatt a pestisbaktériummal fertőzött rágcsálók Kelet-Afrikából északra vándoroltak. Róma városát is elérte a pestisjárvány. Ennek a járványnak esett áldozatául II. Pelágiusz pápa is 590. február 7-én.

Prokopiosz bizánci történetíró arról számolt be, hogy 541–42-ben szörnyű dögvész pusztított Konstantinápolyban, akkor naponta mintegy 10 000 ember pusztult el, és 541 ősze és 542 tavasza között 200 ezer fő volt a járványban elhaltak száma, ami az akkori Bizánc lakosságának mintegy 40 százaléka lehetett.

„Legtöbbször a betegség anélkül támadta meg az embereket, hogy azok felismerték volna mi is történik, akár egy vízió vagy egy álom. A betegség lefolyása a következő volt: először a betegnek hirtelen magas láza lett, néha rögtön a felkelés után, máskor minden előzmény nélkül. A beteg testének színe nem változott, és tapintásra sem érződött melegebbnek, mint ahogy az láz esetén megszokott, nem volt semmilyen gyulladásra utaló nyom. A láz erőtlenséget/gyengeséget okozott, de estére sem maga a beteg, sem a kezelő orvosa nem gyanakodott semmi veszélyre. Ezért senki, aki elkapta a betegséget nem gondolt arra, hogy meg fog halni. Néhány esetben még aznap, máskor a következő napo(ko)n nemcsak az ágyék táján, a has alatt, hanem a hónaljakban, néha a fülek mellett, a comb különböző pontjain megjelentek a nagy duzzanatok vagy bubók.” – Prokopiosz: A háborúk története I. Solti Judit fordítása.

Prokopiosz még úgy vélekedett, hogy a pestisért egyedül a császár a felelős, mivel vagy ő terjesztette el alattvalói között, vagy isteni büntetésként érkezett, amiért Iusztinianosz szélsőségesen kegyetlen és pazarló életet élt. A fertőzést az uralkodó is megkapta, de túlélte.

A halottak számát 25 millióra becsülik. A feljegyzések szerint a napi tízezret is elérte az áldozatok száma. A járvány néhány évente ismét felütötte a fejét, és száz év alatt 50 millióra emelkedett áldozatainak száma, ami a kontinens lakosságának nagyjából felét tette ki.

A történészek és a kutatók szerint a fekete halál Közép-Ázsiából, pontosabban a mai Mongólia és Nyugat-Kína területéről indult ki. Ma még tisztázatlan okokból a pestiskórokozók széles körben megfertőzték Közép-Ázsia mormotaállományát. Ezek a rágcsálók, szemben a patkányokkal, csak kevéssé voltak ellenállók, ezért tömegesen pusztultak el. Az 1340-es évek közepén az ázsiai mormotavadászok rengeteg elpusztult egyedet találtak, amelyeket megnyúztak, majd a bőrt értékesítették. A kórokozót hordozó bolhák így megkezdték vándorlásukat nyugat felé, végig a Selyemúton.

Európába 1347 októberében érkezett meg a kór, amikor a szicíliai Messinában kikötött 12 genovai kereskedőhajó, amelynek utasai a Fekete-tenger partján fekvő Kaffa, a mai Feodoszija kereskedővárosából menekültek el az ostromló Arany Horda elől. A kortárs Gabriele de' Mussis leírása szerint a pestis a mongolok között tört ki, akik a védők megtörésére katapultokkal a falak mögé lőtték a fertőzött holttesteket. A genovai hajókon mindenki halott vagy beteg volt, és hiába próbálták karanténba zárni őket, a kór gyorsan elterjedt, és hat hónapon belül a lakosság fele meghalt a szigeten.

„Amikor az emberek (a szicíliaiak) felismerték, hogy milyen halálos kór érkezett hozzájuk, gyorsan kizavarták az itáliaiakat városaikból. De a betegség maradt, és hamarosan halottak voltak mindenhol. Az apák elhagyták beteg gyerekeiket. Az ügyvédek megtagadták, hogy a haldoklókat felkeressék és végakaratukat rögzítsék. A szerzetesek és apácák gondozás nélkül hagyták a betegeket, és az apátságok és imaházak is hamar kiürültek, ahogy lecsapott rájuk a betegség. A holttesteket az üres házakban hagyták, és senki nem temette el őket keresztény módra” – írta egy hajdani szicíliai krónikás.

A 14. és a 15. században gyakran fordultak elő Magyarország területén az 1349-esnél kisebb járványok, melyekkel szemben a kor orvostudománya tehetetlen volt. A pestis elől legfeljebb elmenekülni, gyéren lakott vidékekre vonulni lehetett. A pestisjárvány enyhébb volt, mint a nyugat-európai országokban, ugyanis a régészeti leletek alapján és a feltételezések szerint az akkori csontmaradványok arról tanúskodnak, hogy a pestisfertőzésben elpusztultak zömmel az "A" vércsoporthoz tartoztak. A Magyar Királyság területén élő lakosok inkább a "B" vércsoporthoz tartoztak, ami a pestissel szemben nagyobb ellenállást biztosított nekik. Hátráltatta a kórokozók behurcolását az is, hogy nem voltak nagyobb kereskedelmi utak, nem voltak tengeri kikötők sem.

A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, 1708-tól hatalmas pestisjárvány pusztított. Becslések szerint az egész szabadságharcban 80 ezer ember halt meg, a járványban 410 ezer. Ekkor tizedelődött meg a bányavárosok és a Szepesség népe, s települtek az elhaltak helyére a szlávok. A járványok a 18. század első felében is gyakoriak voltak. Megszűnésükre hálából emelt barokk Mária emlékoszlopok emlékeztetnek. Az utolsó nagyobb pestisjárvány hazánkban 1738-ban volt.

Forrás: Wikipédia

Kép: Középkori pestisdoktor, korabeli „védőfelszerelésben”. A csőrhöz hasonló alkalmatosság a száj és az orr előtt illatos gyógyfűvekkel volt tültve, úgy vélték ez megvédi a maszk viselőjét. Nem sokat segített…