1918. február 1-én több, az Osztrák-Magyar Monarchia cattarói hadikikötőjében állomásozó hadihajóján a fellázadt, elégedetlen matrózok, kezükben fegyverrel vették át parancsnokságot.

Ha valaki előre eltervezi az eseményeket, tán az se tudta volna jobban összehozni: unatkozó matrózok, bezárva kikötőkbe, ahonnan a nyomasztó ellenséges fölény miatt jóformán ki se mozdulnak a hajók, éktelen hosszúra nyúlt, de legalább vesztesnek látszó háború, megfejelve mindenféle ellátási nehézségekkel… Az lett volna a csoda, ha nem történik semmi.

A világ minden hadseregében – és haditengerészetében – pontosan tudják a parancsnokok, ha az embereik túl sokáig tétlenkednek, abból előbb-utóbb „zűr” lesz. Nem véletlenül találták ki „a katonát el kell foglalni, nehogy gondolkozni kezdjen” kezdetű – és gyakorta ismételgetett – hadi bölcsességet. Cattaróban szinte minden adott volt, hogy az a bizonyos „zűr” kitörhessen.

A Nagy Háború már túl régóta, negyedik éve tartott, hiába ígérte Vilmos császár még 1914-ben, hogy „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!”

A katonák – és persze a tengerészek – nem kerültek haza. Arról nem is beszélve, hogy ekkor már azért csak a nagyon lelkes és nagyon naiv hadfik bíztak az elsöprő győzelemben. A tengerészek nem csak, hogy nem kerültek haza, de nemigen mentek sehova. Se szabadságra, se ki a tengerre.

A Monarchia hiába számított akkoriban Európa egyik legnagyobb birodalmának, valójába szárazföldi birodalom volt. Volt tengerpartja – már, hogyne lett volna! – haditengerészete, de nem tartozott a „hagyományosan” hajózó nemzetek sorába. Mi több, még csak nemzet se volt... A soknemzetiségű birodalomban, ahogy egyre nyúlt a háború, csak nőtt a nemzetiségek közötti feszültség. Csak egy példa: a horvát és olasz, „virtigli tengerparti gyerekek”, akiknek minden felmenője hajós volt, nemigen értették, hogy lehet, hogy ők csak egyszerű matrózok, akiknek holmi osztrákok meg magyarok parancsnokolnak. Olyanok, akiknek a nagyapja tán még azt se tudta merre van a tengert. Csak arról az apróságról feledkeztek meg, hogy amazok „képzett” tengerészek…

A nemzetiségi feszültségeket meg csak tetézték a társadalmi, politikai feszültségek. Csak nagyon tájékozatlanok nem tudtak arról, hogy Oroszországban forradalom robbant ki – jó, ők ellenségek – de otthon is forró a helyzet.

Még január közepe táján volt Bécsújhelyen egy komolyabb sztrájkhullám, ez adhatta az ötletet, lendületet a matrózoknak, hogy itt is kéne tenni valamit.

Cattaróban és Pólában, a két hadikikötőben szinte egyszerre lázadtak fel a matrózok. Pólában lázadás kimerült jelszavak skandálásban – bizonyos források szerint folyton azt kiabálták: „Hurrá, hurrá!”. Gőzöm sincs, ezzel mit akarhattak elérni, mint ahogy azt sem értem, hogy milyen indokkal távoztak a vacsoráról. Tán rosszul főzött a szakács…

A már-már komikumba hajló, pólai akciótól eltérőn, Cattaróban jóval komolyabb felfordulásra került sor. Itt lazán feltörték a fegyverraktárakat. Az SMS St. Georg páncélos cirkálón puskával, szuronnyal felfegyverzett matrózok követelőztek és lőttek az őket csillapítani próbálókra. A hajóra felvonták a vöröszászlót, ezt a példát több másik hajó legénysége is követte.

Meglehetősen nagy volt a fejetlenség, egyes hajókról a lázadó matrózokat a partra tették, más hajók, ahol nem történt különösebb incidens, biztos, ami biztos alapon: elhajóztak.

A St. Georg számított a lázadás központjának, itt alakult a meg központi matróztanács. Megfogalmazták követeléseiket. A szárazföldre fegyveres járőröket küldtek. Tárgyalásokba kezdtek a flotta tisztjeivel.

A követeléseik is meglehetősen széles skálán mozogtak, a nagyon komoly politikai követelésektől, egészen a szinte már-már komikusakig, az azonnali békekötéstől, a népek önrendelkezési jogán át egészen a jobb dohányellátásig tartottak:

"Amit akarunk!
I.
1. Intézkedéseket kell tenni egy azonnali, általános béke megkötésére
2. Teljes politikai függetlenség más hatalmaktól.
3. Békekötés az orosz demokratikus békejavaslatok alapján "annexió nélküli béke" stb.
4. Teljes leszerelés és önkéntes milícia felállítása.
5. Népek önrendelkezési joga.
6. Lojális válasz Wilson jegyzékére.
7. A bevonultak hozzátartozói részére hatékonyabb támogatás és elegendő (megfelelő) ellátásuk élelmiszerrel és ruhaneművel.
8. Demokratikus kormányformák.
II.
1. Az elégtelen élelmezés miatt el kell hagyni minden szükségtelen munkát és gyakorlatot. A munkáscsoportok részére külön élelmezési kiszabat.
2. Több és hosszabb kimenő.
3. Legalább hat havonta 31 nap szabadság az utazási napok nélkül. Ugyan ez vonatkozzék a tisztekre is.
4. Bevezetése az emberhez méltó és gyors szabadságos vonatok indításának, a szabadságoltak részére az élelmezési illeték felemelése és esetleg az élelmezés természetbeni kiadása.
5. Igazságos élelmezés a hajókon. Tisztek és legénység ugyanazon a konyhán kosztoljanak.
6. Úgy a tisztek, mint a legénység jobb dohányellátása.
7. A levélcenzúra megszüntetése.
8. Némely hajók és naszádok különleges kívánságainak tekintetbe vétele.
9. Ennek a tüntetésnek nem lehet semmi néven nevezhető megtorlása."

Hamsa ellentengernagy - miután távozott tőle az aktuális tárgyalóküldöttség – kijelentette, hogy az egész csak vihar egy pohár vízben, a lázadásnak gyorsan vége lesz. Nem ismerem az ellentengernagy további sorsát, de ha minden kötél szakadt, jósként is megkereshette volna betevőjét…

Mivel Pólában gyorsan normalizálódott a helyzet, az ottani erők nagy részét Karl Seidensacher ellentengernagy vezetésével Cattaróba vezényelték át, a lázadás letörésére. A felkelők a határozott fellépés és a túlerő láttán harc nélkül megadták magukat. Február 3-án már vége is volt a felkelésnek.

A lázadás szomorú mérlege: a négy vezetőt halálra ítélték, hét másik résztvevőt életfogytiglanra, további 385-öt pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre. Azt már csak az érdekesség miatt teszem hozzá, hogy ez utóbbiak közül – egyetlen ember kivételével – mindannyian amnesztiában részesültek még a háború során. És mint tudjuk, a Nagy Háború már nem tartott sokáig.

Nincs a világnak olyan haditengerészete és hadserege, amelyben kitüntetéseket osztogatnának felkelésért, zendülésért, különösen nem háború idején. A háború pedig még javában zajlott... Ezt tekintetbe véve, a megtorlás nem is tűnik túl szigorúnak. Persze ez nem sokat számított a négy kivégzettnek. Sajnos, számukra akkor véget ért a világ. De a többiek egész jól megúszták…

Maximilian Njegovan admirális viszont - aki alig egy esztendeje volt a Császári és Királyi Haditengerészet parancsnoka – végleg leszerepelt. Az még hagyján, hogy a matrózok ellátását alig tudta biztosítani – ez leginkább a matrózokat zavarta, fel is keltek -, de az üzemanyag és felszerelésellátás is akadozott a vezetése alatt. Arról az apróságról meg már ne is beszéljünk, hogy felőle a Regia Aeronutica (az olasz légierő) simán, különösebb kockázatok nélkül bombázhatta az Adria felénk eső partján álló városokat. A cattarói lázadás után - a háború során több ízben is kitüntetett – admirális lemondásra kényszerült. Utóda egy ellentengernagy, bizonyos Horthy Miklós lett…

Hogy pontosan mi is volt Horthy Miklós szerepe a cattarói matrózlázadás „vérbe fojtásában”? Tömören összefoglalva: semmi. Ott sem volt. Ez persze nem akadályozott meg bizonyos 1945 utáni történetírókat, hogy remek legendákat gyártsanak a kegyetlenségéről, hogyan akaszttatta, lövette főbe a matrózokat. Már a „vérbe fojtás” is kissé túlzónak tűnik, tekintettel az áldozatok számára. Horthy Miklóst ítélje meg mindenki a saját szájíze szerint, de ebben az ügyben nem valami sok szerepe volt…

Forrás: Wikipédia; György Sándor - A cattarói matrózlázadás;
Nyitókép: Lázadó matrózok 1918. február 1-jén, a felkelés első napján (Wikipédia)