1919 elején Pozsonyban senki sem fogadott volna arra, hogy egy magyar-német többségű várost elcsatolhatnak Magyarországtól és egy sosem létezett ország simán bekebelezheti.

Addigra már többé-kevésbé lenyugodtak a kedélyek az 1918. október 31-i támadás után, mikor az olaszországi hadifogságukból – érdekes módon, fegyveresen – szabadult cseh és szlovák katonákból toborzott légió megkísérelte megszállni a várost. Akkor a soproni kadétiskolából átruccant kamaszfiúk és Csatay Lajos tűzérei szétkergették őket.

Az antantnál jó pontokat szerezni kívánó Károlyi-kormány semmi kockázatot nem látott abban, hogy 1918. december 31-i határidővel kivonták a magyar csapatokat a Felvidék déli részéről. Területvesztésre ugyan számíthattak – legalábbis, aki a fejét másra is használta, mint a bólogatás -, de az ősi koronázóváros, Pozsony elvesztésére senki nem gondolt.

Az antant akkori ígéretei szerint az új határokat nemzetiségi elvek alapján fogják meghatározni, tehát egy olyan várost, melynek lakossága 41 százaléka németnek vallja magát, 40 százaléka magyarnak és csak 15 százaléka mondja magát szlováknak, semmilyen veszély nem fenyegethet. Ráadásul, ha megkérdik, még a szlovák anyanyelvű lakosság jó része is a Magyarországhoz való tartozás mellett voksolt volna. De kit érdekelt a polgárok véleménye?

Óhatatlanul boldogult Szepesi Gyuri bácsi elhíresült szállóigéje jut eszembe – Jönnek a csehszlovákok!– ugyanis a Csehszlovák légió egy percet sem késlekedett, ahogy mentek a magyarok, ők jöttek. 1919. január elsejével megkezdték a Felvidék megszállását. Persze Pozsonyt sem hagyták ki.

A megszállás után néhány nappal bizonyos Vavro Srobár vette át az ellenőrzést a város felett. Róla csak annyit 1906 végén a rózsahegyi bíróságon magyarellenes izgatásért Hlinkával – aki a későbbiekben egyszerűen a „szlovák Hitlerként” aposztrofálta magát – és másokkal együtt egy év fogházra ítélték. Srobár szinte azonnal ráébredt a szomorú tényre, hogy az eddigiekben helytelenül használták a város nevét – hívták ugyanis Pozsonynak Pressburgnak, de néha még Presporeknek is – holott teljesen világos, hogy a neve Bratislava. Srobar a prágai kormány nevében február 2-án hozta meg döntését a névváltozásról. Az, mondjuk, a kutyát sem érdekelte, hogy a város hivatalosan ekkor még mindig a történelmi Magyarország része volt…

Mikor a csehszlovák kormány Szlovák Teljhatalmú Minisztériuma február 4-én Pozsonyba költözött, úgy vélték, ezt az alkalmat „illő módon” meg is kell ünnepelni. A polgárok költségén diadalkaput építettek. Ugyanarra a helyre, ahol az egykor Ferenc József fogadására emelt kapu állt. Csak persze nagyobbat, díszesebbet és főleg drágábbat, mint amilyen az agg Kaiser und Könignek dukált.

A jó pozsonyiak a diadalkapuba még csak-csak belementek – kit érdekel egy ekkora marhaság, belekerül ugyan egy kis pénzbe, de vigye kánya -, az viszont még a leggalamblelkűbbeknél is kiverte a biztosítékot, hogy közölték velük, városuk ezentúl  Szlovákia fővárosa. Azt majd eldöntik az illetékesek, hogy fogják hívni, de legyenek nyugodtak, nem Pozsonynak. Még a Wilsonovo mesto (Wilson város) elnevezés felmerült, amellyel a nekik olyannyira kedvező amerikai elnök iránti rajongásukat akarták kifejezni…

A lelkes ünneplő tömeget a kormány bevonulásakor a Csehszlovák légió díszsorfalat álló tagjai képviselték. A közalkalmazottak viszont sztrájkoltak, az üzletek, kávéházak zárva maradtak. A lelkes virágeső elmaradt. Tán, mert nem volt kéznél elegendő cserepes virág… Nem csak a lakosság jó része, de Petőfi sem nézte végig a gyalázatot, szobrát ugyanis előzőleg gondosan körbedeszkázták.

A február 12-re meghirdetett népgyűlésre már jóval többen voltak kíváncsiak. A pozsonyi munkástanács által meghirdetett eseményt engedélyezték is, mi több Luigi Piccone tábornok parancsára a Csehszlovák Légió katonáinak a laktanyáikban kellett volna maradniuk

A magyar zászlók alatt gyülekező, mintegy tizenkétezres tömegből feltűnően sokan jegyezték meg: „Éljen Magyarország!”. Tán ez zavarta a csehszlovák katonákat, akik nagy ívben tettek elöljárójuk „parancsára”, és szintén tömegesen jelentek meg helyszínen. Ők maguk – mármint a légiósok – később arra hivatkoztak, hogy tömegből hógolyókkal dobálták meg őket. És nem késlekedtek a válasszal.

Eldördültek a fegyverek.

A helyszínre siető Riccardo Barrecca (más források szerint: Barreca) ezredest – biztos, ami biztos – puskatussal leütötték, nehogy már zavarja őket „egy jó kis vérengzés” közepette. Utóbb az ezredes leütésével – természetesen – szintén a tüntetőket vádolták.

A szomorú mérleg: hét halott és huszonhárom súlyos sebesült maradt vérbe fagyva a Vásár tér kövezetén.

És még nem volt vége.

A vérengzés hatalmas felzúdulást váltott ki. Az áldozatok temetése valóságos tüntetéssé fajult. A légionáriusok persze erről sem maradhattak le… Szegény Hubert Károly, egy tizennégy esztendős fiú, volt olyan óvatlan, hogy lehajolt megkötni kibomlott cipőzsinórját, közben a hátsóját mutatva az egyik „hős csehszlováknak”. Az nem tűrhette ezt a súlyos sértés, minden külön értesítés nélkül fejbe lőtte a fiút.

„Természetesen” ezt az ügyet is kivizsgálták később a csehszlovák hatóságok, a Vásár térivel együtt. Megszületett a döntés: az okvetetlenkedő Barreccát elhelyezték. Jött helyette egy új francia tiszt, aki jobban át tudta érezni a Csehszlovák Légió tagjainak lelki finomságait.

A legszebb talán az, hogy a gondos hatóság ügyelt a törvényekre. Az áldozatok emlékművére már csak az új, szlovákos helyesírás szabályai szerint engedélyezte az elhunytak neveinek felvésését…

Forrás: Wikipédia; Tortenelemportal.hu; Balogh Gábor - A vérbe fojtott 1919-es pozsonyi népgyűlés; maek.lutheran.hu;
Kép: a csehszlovák légió felvonulása Pozsonyban, 1919. február 5.