Volt még egy nándorfehérvári diadal. Nem kisebb, mint az 1456-os. De, ki tudja miért, alig emlegetik… Pedig 1440-ben is egy szultán indult meg Magyarország déli kapuja – a Mennydörgés Kapuja – ellen seregével, hogy aztán véres fejjel fusson meg a bevehetetlen falak alól.

Az 1440-es esztendő áprilisában – mikor már az idő alkalmassá vált hadakozásra – II. Murád szultán haddal indult Magyarország ellen. A birodalma határvidékein szinte folyamatosan háborúskodó szultán úgy vélte, itt az idő, hogy kiterjessze hatalmát nyugat felé.

Az alkalom azért is tűnhetett számára kedvezőnek, mert Magyarországon meglehetősen zűrzavaros volt a politikai helyzet. 1439. október 27-én elhunyt Albert, az első Habsburg családból származó magyar király. Bár felesége, Luxemburgi Erzsébet ekkor már várandós volt a későbbi V. László királlyal, abban a korban még senki sem tudhatta előre, hogy fia fog születni. A magyar trón ismét megürült. A főurak egy része - Habsburg-párt - Erzsébetet támogatta, aki férje halála után régensként kormányozta (volna) az országot, míg egy másik liga új király választását szorgalmazta.

Ők képviselték a nagyobb erőt és a pápa is őket támogatta: úgy tartották, az ország kormányzását – a fenyegető török veszély miatt - nem lehet egy csecsemőre bízni. Jelöltjük is volt: az akkor még csak tizenöt esztendős III. Władysław lengyel király.

1440 januárjának végén a Krakkóban tartózkodó, Vitéz János vezette magyar küldöttség meg is állapodott megválasztásának feltételeiről III. Władysław-val, azaz I. Ulászlóval. És ha már közös a király, ez automatikusan lengyel-magyar szövetséget is jelent. Ami nem jön rosszkor, hiszen a határokon ott a török…

Érdekessége a történetnek, hogy a magyar követekkel szinte ezzel egyidőben egy másik követség is betoppant Krakkóba. Ők II. Murád szultántól érkeztek és szövetséget ajánlanak a lengyel királynak: kérik, csatlakozzon hadjáratukhoz, míg az oszmán erők dél felől támadják Magyarországot, a lengyelek induljanak meg északról közös erővel söpörjék el a Magyar Királyságot.

Ulászló természetesen nem állt rá az alkura, a királyi udvarban lévő magyar követek meg majdnem kardélre hányták a török követeket.

1440. február 22-én megszületett Albert utóda, László. És semmi akadálya nem volt, annak, hogy magyar királlyá koronázzák: Kottaner Jánosné Wolfram Ilona a királyné parancsára, a február 20-ról 21-re virradó éjszaka ellopta a Szent Koronát Visegrádról.

Ulászló 1440. április 21-én érkezett Magyarországra, seregével. Jött, hogy királlyá koronázzák… Csakhogy 1440. május 15-én Erzsébet királlyá koronáztatta Fehérvárott három hónapos fiát s mivel az esztergomi érsek tartotta a gyermek feje fölé a Szent Koronát, a koronázás megfelelt a magyar szokásjog mindhárom előírásának.

„Mialatt a magyar pártok itthon farkasszemet néztek egymással, sőt itt-ott már hajba is kaptak, azalatt Murád szultán 1440. elején tekintélyes számú sereget küldött Nándorfehérvár alá, hogy ezt a fontos várat, az alsó Száva–Duna kulcspontját mielőbb szintén hatalmába kerítse.” (Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme)

Nándorfehérvár kapitánya akkoriban ragusai származású Tallóci (más forrásokban: Thallóczy) János (említik Jovánként is), vránai perjel volt. A támadás nem érte készületlenül és bár a belviszályba merült hátországból nem sok segítségre számíthatott, a gondot megoldották „családon belül”. Testvérei, Tallóci Frank szörényi bán Tallóci Matkó, dalmát-horvát bán mind anyagilag, mind katonailag támogatták.

A készülő támadás hírére a várat védő sereg egy része a török elé ment, hogy elvegye a kedvét az ostromtól, de a jókora túlerő visszavonulásra késztette őket.

„Murád szultán ezután a várat úgy a szárazföldön, mint a Duna felől is, magával hozott mintegy 100 hajóval szorosan körülzárta s aztán hozzáfogott a rendszeres ostromhoz. A falakat a törökök ágyúkkal és nehéz köveket hajító gépekkel törették és csakhamar sikerült nekik néhány tornyot is ledönteniök.” (Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme)

A magyarok fanatikus elszántsággal védekeztek. A jól felszerelt, a korabeli hadi technika legújabb vívmányaival ellátott védősereg kiválóan állta a sarat. Különösen hatásosan működött a tüzérségük és hónapokon át, a megismételt rohamok visszaverésével fárasztotta Murád hadát.

Ha nem megy rohammal, megy majd csellel – gondolhatták a török vezérek és aknaásással kísérleteztek. Erről – tán legenda csak - egy, a török táborban tartózkodó keresztény a várba belőtt nyílvesszővel küldött rongydarabra írt levélben tájékoztatta a várbelieket, akik erre – természetesen – ellenaknát ástak. Sikerült úgy megoldaniuk a feladatot, hogy még a falakon kívül közel kerültek a török alagúthoz. Az akna magyar oldalán lőport, két, salétromot halmoztak fel és a megfelelő pillanatban begyújtották. A földalatti alagút úgy működhetett, akár egy gigantikus ágyúcső. A szerencsétlen török aknászokat egyszerűen elsöpörte a robbanás. A muszlimok vesztesége hatalmas volt, bár azért kissé túlzásnak tűnik a forrásokban emlegetett 17 000 ember…

Ekkoriban érkezhetett meg a török táborba Ulászló követe, hogy a felkínált szövetségre hivatkozva rábírja a szultánt az ostrom befejezésére. De ha már Ulászló magyar király is… Így már a szultán foga nem fűlött a szövetséghez. Folytatta az ostromot, szárazon és vízen.

A Dunán érkező török hajóhadat azonban áthatolhatatlan kőzápor fogadta. A hajók jó része vagy elsüllyed, vagy olyan súlyosan megsérült, hogy hasznavehetetlenné vált. A szárazföldi támadás már szerencsésebben alakult a törökök szempontjából… Legalábbis kezdetben… Nyomasztó emberfölényüknek hála, sikerült betörniük a várba, már úgy tetszett, elfoglalják a Mennydörgés Kapuját – ők így emlegették Nándorfehérvárat. A város nagyrésze már a kezükre is került…

Ekkor adta ki a parancsot az ellentámadásra Tallóci.  A váratlan és elsöprő erejű roham nem csak, hogy visszavetette a törököket, de a magyarok elérték a az oszmán sereg katapultjait és egyéb hadi gépeit. Ha pedig már arra jártak, miért ne próbálták volna ki, hogyan égnek azok a „csodálatos” török hadigépezetek?

Ha már hadigépek sincsenek, még jöhet a legfélelmetesebb hadi gépezet: az arany. De Nándorfehérvár nem volt eladó. II. Murád sem erővel, sem pénzzel nem tudta megvenni a a magyaroktól az ország déli kapujának számító várat. Mintegy hét hónapos ostrommal csak annyit ért el, hogy dolgavégezetlenül, vert sereggel visszavonulhatott.

„Ulászló követét azzal az üzenettel küldte vissza, hogy az általa ajánlott barátság zálogául adja át neki önként Nándorfehérvárt, mert ellenkező esetben csakhamar újra visszatér s akkor mindent kegyetlenül fel fog dúlni.” (Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme)

Tán szavatartó emberek lehettek a régi törökök… Mint tudjuk, 1456-ban újra próbálkoztak. Vesztükre.

Forrás: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme; Szabó Pál: 1440 – Nándorfehérvár első oszmán–török ostroma és előzményei; Wikipédia; Csata.blog.hu; Tortenelmiportre.blog.hu; Origo.hu.

Kép: Nándorfehérvár erődítménye a 15. század derekán, hiteles rekonstrukció Forrás: Marko Radosavljevics