A történet jó régen kezdődik. Valaha réges-régen , az ántivilágban, de legalábbis a múlt kedd előtt, született egy egészen kicsike baba. Minden előzetes konzultáció nélkül jött a világra, vele ugyan nem beszélte meg senki, hogy meg akar-e születni. De megszületett, körülpillantott, hogy hova is érkezett és rögtön el is bőgte magát attól, amit látott.

Ez a világ már csak ilyen, a gyerekek rögtön sírnak, ha meglátják.

Akkoriban – mikor hősünk szerencséltette a világot porondra lépésével –éppen ezerrel dübörgött a szocializmus és a párttal, a néppel egy volt az utunk. Legalábbis ezt mondta neki Állam bácsi, aki akkor fennforgott. Azt is mondta, hogy tiéd az ország, magadnak építed. Már akkoriban is szokása volt a jó öreg Állam bácsinak, hogy hülyeségeket beszéljen…

Kezdetét vette egy történet, egy gyerek története Állam bácsival.

Ebben a történetben nincsenek oldalak. Nincs „jobboldal” és nincs „baloldal”. A játék kétszereplős, egyik oldalon az öregedő és sajnos egyre demensebbé váló Állam bácsi található, a másikon pedig a polgárok, akik körébe az adott kiskölyök is tartozott, tartozik.

Ha valakinek nem egészen világos, hogy mi az a demencia, itt egy idézet a Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A demencia a gondolkodás, az érzelmek és a társas képességek hanyatlása, ami korlátozza a társas életet és a teljesítőképességet. Többnyire az agy igazolható betegségével jár együtt. Mindenekelőtt a rövid távú emlékezet, távolabbról azonban a hosszú távú memória, a nyelv és a mozgás is érintett, amely azonban csak a betegség előrehaladásával válik feltűnővé. A korábbi szellemi teljesítményhez, akár a veleszületett értelmi fogyatékossághoz képest mértékadó a már meglevő képességek elvesztése.

A nyugdíjról meg szerintem mindenki tudja, hogy micsoda. Azaz, hogy minek kéne lennie.

Kezdetben, úgy szólt a mese: dolgozzál csak szépen és öregségedre lesz majd nyugdíjad. Akkoriban a munka amúgy is minden magyar állampolgár joga és kötelessége volt…

Gyermekünk tehát dolgozott szépen – vagy, ahogyan tőle tellett -, gyarapította a közvagyont, a közös vagyont, az ország vagyonát. Biztonságban tudta magát, nem aggódott öreg napjai miatt. Legendának és lehetetlennek tűnt a nagyi meséje Iza kisasszonyról, aki egy még ántibb világban egyszerűen éhen halt, mert öregségére semmi jövedelme nem volt, nem támogatta senki, mi több a kutya se törődött vele.

Hősünk fizette a nyugdíjjárulékot.

Aztán – ahogy mondani szokták, jó közhelyesen – felragyogott a szabadság napja. Minden csodaszép lett és jó, ígérték is – ígérte Állam bácsi is -, hogy perceken belül kolbászból lesz a kerítés, és az ország majd’ belefúl a tejbe-mézbe.

Hősünk fizette a nyugdíjjárulékot.

És lőn privatizáció…

Ez nagyjából azt jelentette, hogy az addigi – hajdani – közvagyont magánosítják. A könnyebb érthetőség kedvéért: ügyetlenebb embereknek 3 forint 40 fillért is ki kellett adniuk, ha mondjuk egy egész gyártelepet vásároltak. Az ilyenekről mindenki tudta rögtön, hogy túl messze van a tűztől…

Na most, ez a privatizációs társasjáték is megérne egy külön misét. De - sanda gyanúm szerint – azt már csak a történészek fogják kideríteni, úgy száz év múlva, hogy is volt, mint is volt. Ha ugyan nem sikerült tökéletesen eltüntetni a papírokat, a bizonyítékokat. A szabadrablásról, mutyiról, síbolásról, miegyébről. Mert történtek mókás esetek. A hős KISZ funkcionárius, egyik napról a másikra, nagyvállalkozó lett, meg hasonlók… De nem az ilyen esetek témái ezen írásnak.

Hanem, hogy hősünk fizette a nyugdíjjárulékot.

Aztán egy szép napon, elkezdte neki mondogatni Állam bácsi, hogy fennforgás van a nyugdíj körül. Azaz, főként fennforgás van, de nyugdíj nem is biztos, hogy lesz. A jó polgár gondoskodjon magáról, tegyen félre öregségére.

Azt ugyan nem mondta, hogy minimálbérből – a dolgozók jórésze erre van bejelentve és ennyit is keres - hogyan lehetne félretenni, amikor megélni is alig lehet belőle. A közmunkások egy másik tészta, az azért járó bérből tutira nem lehet megélni, legfeljebb a parlamenti padsorokban ülők szerint. Velük kapcsolatban az már csak egy újabb tréfája Állam bácsinak, hogy az általa, az intézményeiben alkalmazott közmunkások jó részének tényleg szükség van a melójára, mégsem veszi át rendes alkalmazásba melósokat. Mert így olcsóbb… Neki. A melóst meg egye meg a fene.

Hősünk közben, azért fizette a nyugdíjjárulékot.

Az alaptörvény 2012.01.01.-i hatályba lépésével hősünk – és vele mindenki más is - elvesztette a társadalombiztosítási garanciákat. A 27%-os TB járulékot is átkeresztelték szociális hozzájárulási adónak, mely köztehernek számít, és cserébe nem jár érte „garantált” juttatás.

Mi vaaaan? – szokta ilyenkor kérdezni Besenyő Pista bácsi.

Az van, magyaráztam el neki, mikor összefutottunk, hogy, ha egy franzstadti kocsmában leülsz zsugázni a helyben ivó fószerekkel, akkor nem kell meglepődni, ha valaki csal. Mert mindenki csal, alapból. De ha valaki parti közben kitalálja, hogy ő most bizony megváltoztatja a szabályokat és a snapszerben ezentúl a kanaszta szabályai érvényesek, akkor azt úgy vágják pofon, hogy arról Rejtő Jenő hőskölteményeket tudna írni.

De mindezen közben: hősünk fizette a nyugdíjjárulékot. Vagy szociális hozzájárulási adót. De hívhatják akár Péter-filléreknek is. Fizette.

Állam bácsin viszont kitört a demencia. Hja, kérem, a kor már csak ilyen… Feledékeny lett. Elfelejtette a dolgát, meg a helyét a világban. Azt, hogy nem a polgárok vannak érte, hanem ő a polgárokért.

De hősünk – aki közben fizeti azt a nyavalyás lóvét, amiről azt sem tudja, hogy is hívják éppen – nem olyan kegyetlen, mint rosszabb családokban a gyermekek. Akik egy laza kézmozdulattal bevágják elhülyült rokonukat valami kellemetlen intézménybe, hogy ott csorgassa nyálát az idióta.

Hősünk – miközben fizet rendületlenül - sajnálja Állam bácsit.

Mert pont egy képviselőjétől hallotta, hogy ha valaki nem alkalmas a talpon maradásra, az bizony sajnálatos, de nem lehet vele mit kezdeni. Az magára vessen. Ha nem tudja ellátni a feladatát, úgy mennie kell.

Hősünknek – fizetés közben – nagyon úgy tűnik, Állam bácsi megvénült és marhára nem tudja ellátni a feladatát.

Mert ha egy államnak nem az a dolga, hogy polgárai biztonságáról és jólétéről gondoskodjon, akkor mi?

És ha nem tud gondoskodni minderről, akkor minek van?

És mihez kezd majd, ha a rendületlenül fizetőknek eszébe jut - volt már ilyen a történelemben, nem is olyan rég -, hogy érdemei elismerése mellett nyugdíjazni kéne. Kapja meg a 3 forint 40 fillért, amelyet megérdemel…  És jöjjön helyette a fiatal,  jó erőben lévő Állam…

Legfeljebb hősünk majd ezután annak fizet.

És remélhetőleg meg is kapja tőle a pénzéért, ami jár.