997. február 1-én hunyt el Géza fejedelem, Szent István királyunk édesapja, akit kortárasai gyakran csak „a véreskezű”-ként emlegettek. És erre egészen jó okuk volt… 

A 945 táján született Géza, 972 táján, Taksony halála után, lett a fejedelem. Ebben a minőségében az egyik első cselekedete volt, hogy üzenetet küldött I. Ottó német-római császárnak, hogy családjával együtt meg akar keresztelkedni. A keresztelési szertartást még abban az esztendőben el is végezte Prunward Sankt Gallen-i szerzetes. A keresztségben a fejedelem az István nevet kapta, míg öccsét Mihályra keresztelték.

De maradjunk a hagyományos Géza névnél – mely ugyan nem egészen fedi a valóságot, az eredeti nevének számtalan változta szerepel a forrásokban.

Géza indította el a folyamatot, melyet később fia folytatott és fejezett be, a magyarság keresztény hitre térítését és az ország betagolását az európai hatalmak közé. Ezeknek a lépéseknek a szükségességét általában azzal okolják, hogy a magyarság egyébként nem maradhatott volna fenn, ugyanarra a sorsra jutott volna, mint a szintén a Duna-Tisza táján birodalmat építő avarok és hunok. Hogy ez így van vagy sem, azon lehet merengeni, de a történelemben a leglükébb feltehető kérdés a „mi lett volna ha”.

Géza nyugat felé fordulását és római kereszténység felvételét sokan a 970-ben, az arkadiopoliszi csatában elszenvedett vereséggel okolják, mikor a szövetséges magyar-besenyő-bolgár-orosz seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek a bizánci hadaktól. A „megsemmisítő” jelző persze inkább csak a gyalogosan harcoló bolgárokra és oroszokra igaz, a lovas magyarok és besenyők aránylag kis veszteséggel megúszták, mert el tudtak menekülni. A csata után Tzimiszkész János elfoglalta egész Bulgáriát, II. Borisz cárt foglyul ejtette és megszüntette az addig önálló vallási egységet, a bolgár patriarkátust.

Állítólag ekkor derült ki, hogy a bizánci orientáció, a görög rítusú kereszténység felvétele a magyarok számára nem járható út.

Ez biztosan így van, már csak azért is – hogy egy másik fájó vereséget is emlegessek –, a feltehetően jóval nagyobb veszteségekkel járó, 955-ös augsburgi vereség után meg nem derült ki, hogy nyugati orientáció és római rítusú kereszténység felvétele nem járható út a magyarok számára. Különösen, mert abból az irányból sohasem akarták meghódítani és leigázni a magyarokat…

Akárhogy is, és akármiért – azt ma már elég nehéz pontosan kisakkozni, hogy mik lehettek az okok – Géza a nyugat mellett döntött. Mivel elég keménykezű férfi volt – már feltéve, ha nem feleségével, Sarolttal, az erdélyi Zombor fejedelem lányával kellett szembeszállnia. Még hercegsége idején vette feleségül az igencsak „kardos menyecskeként” aposztrofálható hölgyet, aki egész uralkodására jelentős befolyást gyakorolt. Még az sem lehetetlen, hogy az egész család megtérésének ötlete az asszonytól származott.

Géza – mint már említettem – a keresztségben az István nevet vette fel, amely „megkoszorúzott”-at jelent, így a királyi méltóságra utal. De Gézának még sokat hadakoznia itthon, sorra elbánni a törzsfőkkel, nagyobb hatalmú urakkal, míg halála idejére elérte, hogy a nemzetségfők közül már csak három maradt - Koppány, Ajtony és Prokuj gyula, Sarolt testvére –, akik még többé-kevésbé függetlennek voltak mondhatók. A többiek? Nem véletlenül érdemelte ki a „véres kezű” jelzőt…

A „kalandozásokat” is betiltotta. Ez teljesen érthető lépés volt részéről, ha jó kapcsolatot akart ápolni a nyugati szomszédokkal. És viszonyleg könnyen meg is tehette, hiszen gyakorlatilag nem maradt olyan törzsfő, aki belevághatott volna egy ekkora vállalkozásba. A „kalandozások” beszüntetését szokták még azzal is okolni, hogy eddigre a nyugati hadvezérek kiismerték a trükkös magyar harcmodort, így az már nem lehetett eredményes a páncélos lovagok ellenében. Ez természetesen igaz, különösen, ha meggondoljuk: a tatár-mongol hadak, úgy kétszázötven évvel később pont ezt a harcmodort alkalmazva verték ronggyá a magyarokat, és mellesleg mindenki mást is.

Géza központosító törekvései – melyeket fia István tovább vitt – egy erős központi hatalom kiépítését célozták meg. Ez csakugyan jelentős érdeme, mert a szétforgácsolódott, törzsekre, nemzetségekre oszlott magyarságnak nem sok esélye lett volna a fennmaradásra. Géza, hogy saját – és utódai – hatalmát biztosítsa, létrehozta a későbbi magyar királyság alapjait. Külső segítséggel. Az ilyesmiért pedig előbb-utóbb mindig benyújtják a számlát…

Egyáltalán nem véletlen, hogy XIII. Jánosnak, VI. Benedeknek és a későbbi pápáknak olyan fontos volt a magyarság. Biztos, hogy a keresztényi küldetés is közrejátszott a térítőszándékban, de az se lehetett utolsó szempont, hogy egy ekkora hatalom akár megrengetheti az egész keresztény Európát. Ezt pedig nem engedhették meg. Szándékuk szerencsésen találkozott Géza szándékaival.

A fejedelem halálakor egy már alapjaiban kiépített központi hatalmat hagyhatott fiára, aki – nem kevésbé keménykezűen, gondoljuk csak Koppányra, Ajtonyra – fejezte művét.

Forrás: Wikipédia; Tortenelemcikkek.hu; Tudasbazis.sulinet.hu; Szilágyi Sándor - A Magyar Nemzet Története

Kép: Géza fejedelem szobra (Tóth Dávid;  Panoramio)