2018. feb 20.

A második tatárjárás

írta: Cabe Ferrant
A második tatárjárás

_thuroczy_tatarjaras-960.JPG1285 februárjában ismét egy olyan ellenséggel kellett szembenéznie Magyarországnak, melynek dúlásáról azóta is legendákat mesélnek. Megint jöttek a tatárok, épp úgy, mint alig több, mint negyven esztendővel azelőtt.

Igen, volt még egy, egy alig emlegetett tatárjárás. Az első, az 1241-42. évben történt tatárjárás szerepel minden történelemkönyvben, tanítják az iskolákban. A másodikról meg nemigen lehet hallani, olvasni. Amikor először olvastam arról, hogy 1285-ben ismételten erre jártak a mongol seregek, úgy véltem, hogy ez is valami többé-kevésbé légből kapott legenda, mellyel őseink nagyszerűségét akarják bizonygatni. Mintha nem lettek volna tényleg nagyszerűek!

Gondoltam, idevetődött valahogy Magyarországra néhány szerencsétlen elkóborolt tatár, akiket aztán agyonvertek a helybeliek rabló-pandúr közben.

De ahogy utánanéztem az eseményeknek, a forrásokból egészen más kép kerekedett ki:

„A tatárok hatalmas birodalma Batu khán halála után megoszolva, annak unokáira szállott, akik közül a legkiválóbb Telebuga volt, aki az alsó Dnjeper mentén székelt. Tőle nyugatra, a Bugtól két oldalt, tovább nyugat felé egészen a Dnjeszterig terjeszkedve, Batu öccsének unokája, Nogáj, alapított törzsével egy a többiektől független, hatalmas birodalmat, amelyet az ő nevéről a nogáji tatárok országának neveztek el. Az említett két törzs hatalmas had élén felkerekedve s útjokban a halicsi és ladoméri orosz fejedelmeket, köztük Danilovics Leót, IV. Béla vejét is kényszerítve, hogy hozzájuk csatlakozzanak, 1285. elején, talán február első napjaiban, a Vereckei szoroson át betörtek Magyarországba, amelynek északkeleti részét, rohanó árként lepték el. Számukat a mindent nagyító rettegés 200.000-re tette, az őket kisérő nőket és gyeremekeket nem is számítva s táboruk széltében hat, hosszában pedig tiz mérföldet foglalt el. ” - írja Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című művében.

És Magyarországon a belügyek, ha lehet még rosszabbul álltak, mint 1241-ben.

1279. szeptember 22-én III. Miklós pápa teljhatalommal kinevezte magyarországi legátusává Fülöp fermói püspököt. A kinevezés indoka az volt, hogy ebben az időben Rómába sok panasz érkezett a magyarországi polgárháborús állapotok miatt. Már megint a kunok – mondhatnánk -, mint az első tatárjárás előtt…

A derék Fülöp püspök nem kispályázott, elvégre, mint pápai megbízottnak sok mindenhez joga volt. Ahhoz is, hogy - mivel IV. László nem kapkodta el a kunokra vonatkozó törvények végrehajtását – egyházi interdiktum (kiközösítés, a szentségek kiszolgáltatásának tilalma) alá helyezze a királyt. Gyakorlatilag felszólította az országot, hogy keljen fel törvényes királya ellen.

László sem késlekedett a válasszal, elfogatta a legátust és átadta a kunoknak. Ha bajuk van egymással, hát intézzék el maguk között... Persze ezzel a cselekedetével is csak tovább adta a lovat azok alá, akik a kunok túlzott pártolásával vádolták, talán nem is egészen alaptalanul, hiszen édesanyja révén maga is félig kun származású volt.

Erre válaszul Aba Finta, az egyik nagyhatalmú úr, aki nyilván a saját jól felfogott érdekében a legátust támogatta, a királyt ejtette fogságba. Patthelyzet. Végül persze mindketten, a király is, a legátus is, ép bőrrel szabadultak. IV. László az események után, feltehetően a kényszerűségtől hajtva – ha nem teszi, valószínűleg az egyház, a bárók és a nemesek is ellene fordulnak - nekifogott a kunokra vonatkozó törvények végrehajtásának.

Ez meg, persze, a kunoknak nem tetszett. Egy részük ugyan felvette a kereszténységet, letelepedett, többé-kevésbé betagozódott a korabeli feudális államba, de voltak bőven makacsok, akik ragaszkodtak őseik hitéhez, életviteléhez, a nomádok pusztai szabadságához. László pedig, ahogy összekülönbözött a kunokkal, gyakorlatilag az oligarchák elleni egyetlen támaszát veszítette el.

Fülöp püspök, a legátus meg büszke lehetett magára. Végül is: azért jött az országba, hogy megakadályozza a polgárháborút, ami remekül sikerült is neki. Olyan jól, hogy mindjárt háborút generált a király és kunok között. A király végül a Hód-tó melletti legendás ütközetben – a történetek szerint az eső eláztatta a kunok íjhúrjait, így azok nem tudták használni legveszélyesebb fegyverüket, az íjat – győzelmet aratott a kunok felett.

A történelem, mintha ismételné magát, mintha az első tatárjárás előtti idők mozzanatait másolná. Ugyanúgy, mint akkor, rendelkezésre állt segítség, egy komoly katonai erő, de szövetkezés helyett megint csak ellenségeskedésbe torkollottak az események. És a tatárok jöttek, mint hajdan…

"Végül aztán a kunok közül néhányan, akik megmenekültek, a tatárokhoz futottak, s ösztönzésükre a tatárok az Úr ezerkettőszáznyolcvanötödik évében másodszor is behatoltak Magyarországra, és egészen Pestig  mindent irgalmatlanul fölperzseltek.” -  Képes Krónika - Ford. Bollók János.

Azaz, már megint kunok a hibásak mindenért, legalábbis a derék krónikás szerint. Ennek, feltehetően, azért kicsi lehet a valóságtartalma, mert aligha feltételezhető, hogy a tatárok 1287–88-as lengyelországi hadjáratára is azért került sor, mert a kunok oda is behívták őket.

Megismétlődni látszott az egykori katasztrófa, hiszen „főoszlopuk Borsodon, Hevesen át hihetetlen gyorsasággal Pestig nyomult előre, útközben gyilkolva, rabolva, fosztogatva és temérdek férfit, nőt és gyermeket összefogdosva. A megriadt nép ellenállni nem mert, hanem mindenki vagy elbújt, vagy eszeveszetten futott, hogy minél előbb a Dunántúlra juthasson; a fáma azt tartja, hogy a pesti révészek a menekülők átszállításából meggazdagodtak. IV. László király a betörés alkalmával a felvidéken tartózkodott. Az ifju Erzsébet királyné pedig a budai várba zárkózott és onnan szemlélte a pusztulást és a menekülők átszállítását a Dunán, de azt is látta, mint csaptak össze az innenső parton rekedtek a tatárokkal.” - Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme.

A Bécsi krónika szerint, a kunok támogatta IV. László itt, Pest közelében mért döntő vereséget a tatárokra. Másutt azt olvasni, hogy nem is ez volt a döntő csata, hanem más helyen roppantották meg mongol had gerincét.

És ez lehetett az események kulcsa. Ezúttal nem egyetlen nagy, mindent eldöntő ütközetre került sor a két hadviselő fél között, mint egykor Muhinál, hanem számtalan kisebb-nagyobb összecsapásra, amelyben lassacskán morzsolták fel a mongol erőket. A tatár sereg néhány hét kalandozás, csatározás után visszafordult Erdély felé. Talán az időjárás, talán a nem várt ellenállás, talán más ok késztette őket erre. Mindenesetre: visszafordultak. Vesztükre.

Erdélyen át kísérelték meg elhagyni az országot…

„Erdélyben kivált Besztrercze és Torda vidéke sinylette meg átvonulásukat, míg egy nagy csapatjukat Toroczkó vidékének lakóssága, az aranyosmelléki székhelyek, “hazájuk és nemzetük szabadulásáért” ugyancsak sarokba szorították, mely alkalommal több mint 1000 ember szabadult ki siralmas rabságából. Ezen és egyéb hasonló kisebb sikereken felbuzdúlva és az erdélyi vajda, Barsa Lóránt útmutatásai szerint útjukat állva, a felfegyverkezett székely, oláh és szász nép, legkivált pedig a felette kedvezőtlen időjárás még sok ezer tatárt tett tönkre, úgy hogy a hagyomány szerint maga “Telebuga is csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott csak kivergődni Magyarországból”. A menekülőket a magyarok még jó messze a határon túl is üzték.” - Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme.

Így zárult le a második tatárjárás. Lehet, hogy tatárok ezúttal kevesebben voltak, de hogy messze eredménytelenebbek, az biztos. A Magyarországra betörő mongol sereg teljes vereséget szenvedett, megvolt a „visszavágó” Muhiért.

Tán ezért is emlegetik kevesebbet, ezt a tatárjárást, a másodikat. Mert micsoda dolog az, ha a magyarok győznek valahol?

Forrás: Wikipédia; Origo.hu; Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme; Szőcs Tibor - Egy második "tatárjárás"; Nyitray György - Puskaporos szaru - Szent Korona Rádió;
Kép: A tatárok betörésének ábrázolása Thuróczi János krónikájában (1488)

Szólj hozzá

Fősodor Kupalői históriák Tán történelem