1849. november 20-án, délben, a Lánchíd átadásán nyoma sem volt a várt örömünnepnek. Nem volt jelen Széchenyi István, a megálmodó, nem volt ott William Tierney Clark, a tervező, Clark Ádám az építésvezető, de Sina György, a legbőkezűbb adományozó és a finanszírozás szervezője sem.

Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele

Nem szólt zene, nem hangzottak el beszédek, nem helyeztek el emléktáblát, pedig szokás volt akkoriban, az uralkodó és az átadók nevével. Elsőként Julius Jacob von Haynau, a teljhatalmú osztrák katonai és polgári főparancsnok és Karl von Geringer, a magyarországi polgári ügyekért felelős biztos, kelt át a kész hídon.

Azért mégsem ők voltak az elsők…

Komoly múltja volt már addigra Lánchídnak. Már jóval a teljes elkészülte előtt megindult rajta a forgalom. Elsőként 1849. január 1-jén Kossuth rendeletére Bónis Sámuel országbiztos kocsija haladt keresztül rajta, mely gránátosok kíséretében a magyar Szent Koronát vitte Budáról a Debrecenbe induló vonathoz.

De a szabadságharc alatt az osztrákok is kihasználták a lehetőséget: mikor csapataik 1849 januárjában megszállták Pestet, a katonák számára úgy tették ideiglenesen járhatóvá, hogy a kereszttartókra hosszanti irányban vastag pallókat helyeztek. Az ideiglenes hídon január 5-én és 6-án 70 000 katona, egy teljes lovasregiment, és 270 ágyú kelt át.

Később, a honvéd hadsereg közeledtével az osztrákok visszavonultak Budára és megkezdték a híd felrobbantásának előkészítését. Clark Ádám a láncok lehorgonyzásának felrobbantását a lánckamra elárasztásával, a szivattyúk szétszerelésével és némely alkatrész összetörésével előzte meg. A május 21-én a hídpálya felrobbantására a hídra helyezett négy mázsa lőpor ugyan sérüléseket okozott, de végzetes kárt nem. Nyolc kereszttartó és a csatlakozó szerkezetek tönkrementek. Életét vesztette viszont a híd felrobbantásával megbízott Alois Alnoch von Edelstadt ezredes.

Kísérlet a Lánchíd felrobbantására 1849. május 21-én

1849 tavaszán, a budai Vár ostromakor, Pestet a Várból ágyúzó osztrákok egy lövedékkel eltalálták a Lánchíd budai pillérének északi oldalán a part felőli hídnyílás első lánckötegének szélső lánclemezét.

Néhány héttel később a visszavonuló magyar csapatok parancsnoka, Dembinszky tábornok akarta felégetni a pályaszerkezetet, de erről Clark Ádámnak sikerült őt lebeszélnie.

Hajnik Pál rendőrfőnök 1849 pünkösdjére (május 27–28) már rendeletben is engedélyezte a gyalogosok átjárását amit csak a hajóhíd felállítása után tiltott meg Láng Ignác pesti városkapitány.

Az avatáson ott volt az egykori 48-as huszár, Waltherr Imre. Naplója tanúskodik arról, hogy az előkelőségeket, Haynaut és Geringert (akit mellesleg a köznép Geringsternek, a „legcsekélyebbnek” gúnyolt) a pesti tömeg némán fogadta. Buda városának polgárai viszont hangos ovációval fejezték ki „hálaérzelmeiket” a kicsit sem népszerű páros iránt. Azon hadsereg képviselője iránt, amely mindent megtett, hogy a híd ne épüljön fel, mi több, megkísérelte a félig kész híd felrobbantását. A bécsi udvar képviselője iránt, amely ott gáncsolta a vállalkozást, ahol csak tudta.

Haynau csak néhány hete végeztette ki az aradi tizenhármakat, az első felelős magyar miniszterelnököt. És hányan estek még neki áldozatul… Kétlem, hogy akkoriban akadt nála népszerűtlenebb ember magyar földön. Tán csak főnöke, a fenséges császár.

Annyira nem volt ez ünnep, hogy a budai hídfőn november 21. olvasható az átadás dátumaként, ami csak a hídvám szedésének kezdete volt valójában. Mert másnaptól a gyalogosok 1 krajcárt, a teherrel közlekedő gyalogosok 2 krajcárt, tehenet kísérők 3, kis szekérrel közlekedők 5, nagy szekérrel közlekedők 10 krajcárt fizettek, egészen 1870-ig, mikor a magyar kormány megváltotta Sina fiától és örökösétől a hídvám szedésének jogát, melyet az eredetileg 87 évre kapott meg.

Haynau kedvére parádézhatott és a legnagyobb magyar sosem ment át a Lánchídon. Készen még csak nem is látta soha, ő már Döblingben volt ekkor, ahonnan nem is tért haza többé. Igaz, még 1848-ban, 11 éves Béla fiával átkapaszkodott a már kifeszített láncokon Budára… Az egy szép nyári nap lehetett, nem szomorú novemberi, mint a hivatalos átadásé.

Törődött is a bresciai hiéna – ezt a kedves „becenevet” még Itáliában szerezte Haynau, az ottani vérengzései után – a nemzet érzelmeivel. Hiszen ez „csak” magyarok…

De híd, a mi hidunk állt.

Clark Ádám egészen haláláig gyönyörködhetett művében, amelyért fő munkavezetője, James Teasdale és ő is két-kétezer aranyforint prémiumot kapott. A számára felajánlott magyar nemességet nem fogadta el, ősi skót nemességére hivatkozva, ám az I. Ferenc Józseftől ajándékba kapott dohányszelencéjét egész élete során nagy becsben tartotta. Clark temetésekor, 1866-ban a Lánchídon gyászlobogó lengett.

A felrobbantott Lánchíd pesti pillérje, háttérben a Parlament és a Kossuth híd, 1946; Fortepan 52053

És áll még ma is, bár a II világháborúban már egyszer megnézte a Duna fenekét. 1945. január 18-án felrobbantották, de 1949. november 20-án az eredeti átadás századik évfordulóján már újjáépítve adták át ismét. Legyek rosszmájú? Az akkori „Haynauk” valamelyike…

És eltűnt már Haynau, Gerő, a „hídverő”, meg a többi is.

A Lánchíd éjjel - Ecsedy János (Flickr.com)

A híd viszont még áll.

Nyitókép: A Lánchíd 1859-ben
Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Sulinet.hu