2017. sze 25.

A magyar király, aki „eladta” az országot

írta: Cabe Ferrant
A magyar király, aki „eladta” az országot

_menfo.jpgSzent (I.) István királyunk uralkodását, életművét sokféleképpen lehet értékelni – mint ahogy meg is teszik -, de egy dologban biztosan tévedett. Mikor az ifjú Orseolo Pétert tette meg örökösévé. 

Péter 1010-ben, vagy 1011-ben született Velencében, Orseolo Ottó velencei dózse és Szent István leánytestvérének (talán Ilonának hívták, de lehetett Gizella, esetleg Mária) gyermekeként. Még kamasz fiú, úgy 15-16 esztendős, mikor apját II. Konrád német császár közreműködésével megfosztják rangjától. Ottó Bizáncba menekül, de Péter, a húgával és édesanyjával inkább Magyarországot választotta.

István igencsak megkedvelhette unokaöccsét, mert mikor fia, Imre herceg egy vadászbalesetben szerzett sérüléseibe belehalt – érdekes, a magyar történelemben máskor is felbukkan egy „alkalmatos időben” érkező vadkan – Péter nevezte meg örököseként. A halálos ágyán is Péter érdekében „lobbizott”, pedig még felesége, Gizella sem kedvelte a fia helyét átvevő ifjú velenceit. Akinek már nem is akadt igazi konkurenciája. István Vazult, az unokatestvérét, aki fellázadt ellene, megvakíttatta, a fülébe forró ólmot öntetett. (Ez a kedves középkori szokás azt a célt szolgálta, hogy az okvetetlenkedőt az uralkodásra alkalmatlanná tegyék, ha kivégezni nem akarták.) A Vazulfiak, Levente, András és Béla - apjuk sorsát látva – jobbnak vélték sürgősen elhagyni az országot.

Orseolo Pétert 1038 őszelején került a trónra és rögtön neki is fogott elképzelései megvalósításához: "valamennyi birót, tekintetes urat, századost, országnagyot és méltóságot németekből és olaszokból teszek, és Magyarország földjét idegenekkel töltve be a németeknek adom birodalmúl.” (Kézai Simon mester Magyar Krónikája) Az okvetetlenkedő magyar urakat egyszerűen kizárta a királyi tanácsból. Nem mintha ez olyan sokat jelentett volna, mert nemigazán törődött a tanács véleményével. Még István özvegyének Gizellának is „keresztbe tett”, elvette birtokai nagy részét, aztán, hogy ne nagyon reklamálhasson, Veszprémben tartotta háziőrizetben.

De legalább a külpolitikája kiváló volt! Azon a címen, hogy gyengíteni kívánja Német-római Birodalom és a Bizánci Császárság hatalmát, támogatott nagyjából mindenkit, akiknek ezekkel volt baja. Ez még nem is lett volna akkora gond, ha az ország lehetőségei engedik. Csak épp nem engedték…

Még az egyházi ügyekbe is beleszólt, lecserélt két püspököt is, neki tetszőkre.

Mikor kegyeltjét egy Budo nevű, valószínűleg német származású úriembert – akivel elég sok baja akadt a magyar uraknak és Gizellának is - többszöri felkérés ellenére sem volt hajlandó száműzni, borult a belső béke. Budot rövid úton eltették láb alól, fiait – a haladó hagyományok értelmében – megvakíttatták. Péter látva, hogy helyzet félig sem tréfás, menekülőre fogta a dolgot. És hova máshova menekülhetett volna, mint a német-római császárhoz, III. Henrikhez, akivel nem sokkal korábban még torzsalkodott.

Péter helyét a trónon Aba Sámuel vette át. Az új király, attól tartva, hogy az elűzött Péter visszatér, 1042-ben betört az osztrák őrgrófságba. Ezzel kezdetét vette egy magyar-német háború, mely három évig húzódott. A harcokban Péter is részt vett, természetesen a németek oldalán, a magyarok ellenében. A döntő, 1044-es ménfői ütközetben, a magyarok vereséget szenvedtek. Aba Sámuelt menekülés közben elfogták és megölték.

A diadalmas Péter bevonult Székesfehérvárra, ahol III. Henrik személyesen ültette vissza trónjára, megkoronázva őt. Péter pedig egy aranyozott lándzsát adott a császárnak, ezzel elismerve hűbérurának Henriket, azaz Magyarország a Német-római Birodalom része lett. Egy rövid időre.

Mert ment minden, mint hajdan. Péter a fontosabb pozíciókba továbbra is következetesen idegeneket ültetett. Helyi népszerűségére jellemző, hogy 1045-ben két merényletet is szerveztek ellene. Az egyiket idejében leleplezték, vezetőit kivégezték. A másik csoport Gellért csanádi püspök (a későbbi Szent Gellért) és más egyházi méltóságok vezetésével Vazul fiait hívta haza a trónra. Közben kirobbant a Vata-féle – többnyire pogánylázadásként emlegetett – felkelés. Hogy ez mennyire volt „pogány” az már kétséges. Lehetséges, hogy csak az ellenszenves idegenektől akartak megszabadulni… Aztán, ahogy az gyakran előfordul: elfajultak a dolgok. Még Gellért püspök vértanúsága is ezeknek a lázadóknak „köszönhető”. 1046. szeptember 24-én esett áldozatul, a hegynél, mely máig a nevét viseli.

Péter, látva, hogy igencsak forró a lába alatt a talaj, ismét megpróbált lelépni az országból. A határnál érte utol András követe, hogy tárgyalásra hívja. Péter beleegyezett, más választása nem is igen volt, mert a határt akkor már a lázadók őrizték…

Aztán megint fordult a kocka: Zámolynál András emberei megpróbálták elfogni. Ugyan Orseolo Péternek nem sok híve maradt, de három napig kitartóan védekezett egy udvarházban, miközben sorra hullottak mellőle hívei. Végül elfogták. Egyes források szerint Vata kezébe került. Hogy többé ne kavarhasson gondot, alkalmatlanná tették az uralkodásra. A már ismertetett módszerrel: megvakították.

Haláláról ellentmondásos információk állnak rendelkezésre. Az egyik verzió szerint már 1046-ban elhunyt, másutt azt állítják halála előtt még feleségül vette Bretiszláv cseh fejedelem özvegyét és 1059. augusztus 30-án adta vissza bűnös lelkét Teremtőjének.

 

Forrás: Wikipédia
Kép: A ménfői csata ábrázolása a Képes Krónikában (Csanády, Wikipédia; részlet)

 

Szólj hozzá

Fősodor Kupalői históriák Tán történelem