Talán egy házasság körüli bonyodalom volt a kiváltó ok… Az 1140-es évek közepe táján III. Konrád német király úgy vélte, már nem fűződik akkora érdeke ahhoz, hogy fia, Henrik és Zsófia, II. Géza magyar király húga házasságot kössön. Lazán felbontotta a jegyességet, pedig akkoriban az ilyen házasságkötések egyben politikai szövetségek fixálását is jelentették.

A magyar királyi udvarban jókora felháborodást keltett III. Konrád lépése. Pedig ez még csak a kezdet volt… Miután a németeknél enyhült az addig fennálló feszült belpolitikai helyzet, a „derék” Konráddal kicsit elszaladt a ló. Úgy vélte elég nagy az ő hadserege és elég erős ahhoz, hogy a környező államok királyait, mint vazallusait kezelhesse. Mikor a még kamaszkorú, tízes évei közepén járó II. Géza kifejezte ezzel kapcsolatos nemtetszését, Konrád is lépett egyet. Megengedte Könyves Kálmán elűzött feleségétől származó fiának, Borisznak – aki, mint aktív magyar trónkövetelő működött - , hogy sereget toborozzon német földön. Ha bejön a tervük és Borisz trónra léphet, készséges alattvalója lett volna a német királynak. Borisz zsoldoshadserege egy bizonyos Rápolt nevű német úriember vezetésével és mindjárt, mintegy nyitányként elfoglalta Pozsonyt.

Géza mikor megtudta, hogy nem egy „egyszerű” német betörésről van szó, a háttérben a trónjára ácsingózó Borisz mozgatja a szálakat, komoly sereget gyűjtött össze és Pozsony ellen vonult. Ostromra mégsem került sor, mert a várat „védő” hős zsoldosok némi anyagi javadalmazás fejében hajlandóak voltak „eltekinteni” a harctól és átadták a várat. De a magyarok nem elégedtek meg ennyivel.

II. Géza hadat üzent Jasomirgott Henrik bajor hercegnek – mellesleg az osztrák őrgrófi címet is viselte -, Borisz fő támogatójának. A hadban álló felek közötti ütközetre 1146. szeptember 11-én a Ficha és a Lajta folyók közén került sor. A magyar sereget addig Belos bán vezette, II. Géza fiatal kora miatt. Ekkor azonban „a püspökök mivel addiglé még nem öltötte fel a lovagi ruhát... az ilyen alkalommal elrendelt papi áldás elnyerése után fegyverekkel felövezik." Azaz maga is felnőtt lovagként, vezérként vehetett részt a csatában.

A magyarok felderítése kiválóan működött, de az elbizakodott németek hibát hibára halmoztak. Henrik még arról sem értesült, hogy a magyar sereg már átkelt a Lajtán, a dúló magyarok nyomán itt-ott kigyúló tüzekről pedig úgy vélték: „megfutamodott ellenség tulajdon táborát áldozta fel a tűznek."

Belos, a király nagybátyja, a könnyűfegyverzetű székely és besenyő íjászokból álló lovasságot tette meg elővédnek. A rendezetlenül rohamozó német lovasság „szétkergette” a magyarok elővédjét. Talán. Mert, hogy mennyire volt így és mennyi része volt ebben a régi, pusztai harcmodorban szokásos trükknek, miszerint a támadó ellenség előtt megfutamodást színlelünk, de aztán…

A magyarok második vonala viszont biztosan kitartott. A németek lendülete megtört, ráadásul Belos tartalékának sikerült az ellenség hátába kerülnie. Az onnan indított roham, a két irányból is érkező „áldás” eldöntötte a csatát.

A magyarok egészen a Ficha folyóig üldözték a szétszórt, menekülő ellenséget.

Azon a napon először esett meg az a „csoda”, hogy magyar sereg nyílt ütközetben levert egy nagy nyugati lovaghadsereget, bebizonyítva a környező országok uralkodóinak, hogy nem csak a „magyarok nyilaival”, de kardjával, kopjájával is számolniuk kell, a magyar nehézlovasság felveszi a versenyt az legjobbnak tartott némettel is.

A visszavágás elmaradt. A többfrontos háborút vívó német királynak se ereje se kedve nemigen lehetett, hogy még a magyarokkal is háborúba keveredjen…

Forrás: Wikipédia; blog.xfree.hu;
Kép: II. Géza (jobbra) és VII. Lajos francia király (jelképes jelenet, Képes krónika)