„Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította” – írták a niederaltaichi monostor évkönyvébe 1241-ben.

Ez ugyan nem fedte teljesen az a igazságot, de közeljárt az valósághoz. A monostor jegyzője először is abban tévedett, hogy a magyaroknak a tatárokkal kellett szembenézniük, a tatárok csak segédcsapatait alkották a távoli keleti pusztákról indult, alig néhány évtized alatt világbirodalmat építő mongol hadaknak. De nem ő volt az egyetlen, aki ezt a tévedést elkövette, más, magyar történetírók is következetesen tatárokat emlegettek.

De hogy is kezdődött?

A 11-12 század fordulóján a messzi keleten, egy Temüdzsin nevű, roppant ambiciózus és tehetséges fiatalember egyesítette a mongol törzseket és Dzsingisz kán néven hódító háborúba vezette azokat. Akkora világbirodalomnak vetette meg az alapját, melyhez fogható még nem volt a világtörténelemben.

Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa magyar őshazának hitt területre, de alig jutott Moszkvánál keletebbre. Utazásának legfontosabb eredménye egyetlen levél volt, melyet egy mongol vezér, Batu kán bízott rá:

„Én a kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad, magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád, és, hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban, és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem.”

Az keleties túlzás, hogy harmincadszor küldött üzenetet Batu, de az előle menekülő kunokkal valóban üzent. A hasonlóan barátságos hangú üzenetben már előzőleg is feltétlen behódolásra szólította fel a magyarokat.

Semmiképpen nem mondhatjuk tehát, hogy az országban nem tudtak előre a közeledő veszedelemről.

1239-ben a Kárpátoktól keletre élő, a kereszténységet már felvett kunok a mongol hordák elől, Kötöny vezetésével Magyarországra menekültek. IV. Béla befogadta az érkezőket, feltételezve, hogy a biztosan elkövetkező háborúban értékes segédcsapatok lehetnek. A kunok azonban nem vállalták el a Kárpátok hágóinak védelmét, inkább az ország belsejében kívántak letelepedni.

IV. Bélának volt ideje felkészülni a védekezésre és arra, hogy segítséget kérjen. De a pápa és a német-római császár – akinek mellesleg Béla volt a társuralkodója – azzal volt elfoglalva, hogy egymással hadakozzon. Finoman szólva a fülük botját sem mozdították a segélykérő üzenetekre, a francia királynak is hasonló volt a reakciója. A mongolok a magyaroknak okoznak problémát, oldják meg a maguk baját, ahogy tudják… Nyugatról csak a templomos lovagok segítségét sikerült megszereznie a királynak.

A magyar seregek Pest környékén gyülekeztek 1241 tavaszán. A mongolok pedig két irányból, Erdély felől és Árpád útján, a Vereckei-hágón keresztül törtek be az országba. A mongolok nem kispályáztak, nem a szokásos országúton haladtak előre, hanem több ezer szláv favágó tisztította meg előttük az utat. A hágót védő Tomaj Dénes nádor ötezer fős seregének esélye se volt az egyenként is tízezer harcost számláló mongol tümenek ellen. Odavesztek.

A gyors mozgású mongol csapatok több részre oszolva, pusztítottak, fosztogattak az országban, de még így is csak három napra volt szükségük, hogy elérjék Vácot és Pestet. Bár a király határozottan megtiltotta, hogy a szétszórt magyar erők csatába keveredjenek velük – inkább a fősereghez kellett volna csatlakozniuk – Csák Ugrin kalocsai érsek és az osztrák Babenbergi Frigyes mégis megütközött velük. Csák Ugrin veszített, alig néhány emberével sikerült csak elmenekülni, Frigyes kisebb győzelmet aratott, de ebben a győzelemben sem volt köszönet. Az elfogott tatárok között ugyanis kunok is voltak…

A hazánkba menekült kunokkal kapcsolatban már eddig is felmerült a gyanú, hogy összejátszanak a mongolokkal. A tény, hogy kunokat találtak a mongol foglyok között, igazolni látszott ezt a gyanút. Budán a feldühödött tömeg meggyilkolta Kötönyt, a kun vezért. Az addig szövetségesnek számító kun sereg erre a magyarok ellen fordult és rabolva, pusztítva déli irányba vonulva elhagyta az országot. Útközben – biztos, ami biztos – szétverték Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós seregét.

Ilyen előzmények után találkozott a magyar és a mongol sereg Muhinál.

Batu kán a szétszórtan hadakozó mongol csapatokat a Sajó bal partján vonta össze, míg a magyarok a jobb parton, muhi pusztán gyülekeztek. A megerősített magyar tábort a Sajó egyetlen hidjánál állították fel, összeláncolt szekerekből szekérvárat építettek, ezt még pajzsfallal is megerősítették. Akkor jó ötletnek tűnt… Később kiderült, hogy a viszonylag kis területre beszorított magyar had így nem lesz képes felfejlődni, hadrendbe állni. Ráadásul, a súlyos körülmények ellenére sem szűnt meg a háborgás a király ellen.

Ahogy Rogerius feljegyezte.

„Azt akarták, hogy a király csatát veszítsen, hogy aztán kedvesebbek legyenek a király előtt, hogy inkább megbecsülje őket s kinevették a királyt, midőn ez a Sajó partján átvezető híd védelmére felváltva ezer embert rendelt.”

A csata 1241. április 11-én kezdődött és kisebb magyar sikerrel zárult. A Sajó egyetlen hídján átkelni igyekvő mongolokat Ugrin érsek és a király öccse, Kálmán visszaszorította. A hely szűkössége ezúttal a magyaroknak kedvezett…

Másnap, 12-én, viszont már nem. A mongoloknak sikerült egy gázlót találniuk a Sajón, így két irányból indíthattak rohamot a magyar tábor ellen: a hídon és a gázlón át. A túlpartról pedig kőhajítógépeket is bevetettek.

Ugyan a hídnál Kálmán és Ugrin érsek vitézül tartották magukat, a mellettük harcoló templomos lovagokkal – azok az utolsó szálig elestek a csatában – de a gázlón átkelő mongolokat nem volt, aki megállítsa. A bevett pusztai harcmodor szerint nyílzáport zúdítottak a magyar táborra, hihetetlen veszteségeket okozva szűk helyre szorult seregben. A had nem tudott kibontakozni. Kitört a pánik és a fejetlenség. Különálló csapatokban igyekezték átvágni magukat a mongolok sorain, vagy azon az utcákon át próbálkoztak meneküléssel, melyet a mongolok maguk nyitottak nekik. A küzdelem egész nap tartott, de nem volt kérdéses, hogy a magyarok veszítettek. A sereg tehetetlen volt ugyanazzal a harcmodorral szemben, amellyel őseik több, mint három évszázaddal azelőtt végig verték Európát.

Maga IV. Béla is csak hívei önfeláldozásának köszönhette, hogy el tudott menekülni a csatatérről, öccse Kálmán ugyan szintén biztonságba jutott, de később belehalt a csatában szerzett sebesüléseibe. És még hányan mások! Mátyás esztergomi érsek, Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri, Ádám nyitrai és Rajnald erdélyi püspök, Miklós szebeni prépost, Tomaj Dénes nádor, Andor országbíró, Rátót Domokos tárnokmester, Gutkeled Miklós horvát bán, mind odavesztek.

A mongolok kíméletlenül üldözték a menekülőket, felmorzsolva a még együtt maradt csapatokat.

A muhi csatához fogható vereséget addig tán még sosem szenvedett magyar sereg. És még évszázadokig, egészen Mohácsig nem is fog…

De a mongolok sem érték el céljukat. Bár a döntő ütközetet megnyerték, de nem sikerült elfogniuk a királyt, és a magyarok ellenállását sem sikerült megtörniük. A várakba zárkózott védőseregek több helyen is sikeresen dacoltak velük.

A mongol sereg hirtelen visszavonulásának feltehetően nem Ögödej nagykán halála volt az oka. Batu kán nem a nagykán választás miatt hagyhatta el az országot, mert a kurultájra csak 1246-ban került sor. Sokkal inkább a csatákban elszenvedett veszteségek, az utánuk kitörő járványok és a pusztítások nyomán fellépő élelmiszer és takarmányhiány lehettek okai a mongol visszavonulásnak.

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Mult-kor.hu; Origo.hu; Tortenelemklub.com;
Kép: A muhi csata korabeli ábrázolása; A muhi csata emlékműve