Kilencvenhat esztendeje, 1921. augusztus 21-én bevonult Pécs városába egy csendőrszázad. Ebben, így első olvasatra nincs semmi különös, de ha hozzátesszük, hogy ezzel az aktussal ért véget Pécs és Baranya 33 hónapja tartó szerb megszállása, akkor mindjárt másképp hangzik.

A Trianont követő tárgyalások értelmében a megszálló szerb-szlovén-horvát csapatoknak 1921. augusztus végéig el kellett hagyniuk a megszállt baranyai, bácskai területeket. Ez persze, nem igazán tetszett a megszállóknak, még úgysem, hogy Bácskát, a Délvidéket nekik ítélték a békeszerződésben. I. Péter király és kormánya abban reménykedett, hogy – ha számukra kedvezően alakulnak a körülmények – ezek a területek még náluk maradhatnak…

És természetesen akadtak „szövetségeseik”, azaz inkább kiszolgálóik. Azokban az időkben a Pécs a bolsevik emigráció egyik gyűjtőhelyeként működött. Bár az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (a későbbi Jugoszláviában) nem kedvelték különösebben a kommunistákat, nem is bántak kesztyűs kézzel velük, itt a megszállt területeken azonban hasznos szövetségest láttak bennük. És nem is kellett csalódniuk…

„Munkások! Elvtársak! Vasárnap f. hó 14-én de. 10 órakor a Széchenyi-téren nagy tiltakozó népgyűlést tartunk a Horthy-uralomnak Baranyába való bevonulása ellen. Pécs és környéke egész proletár tömegeinek, férfiaknak és nőknek ott kell lennie ezen a gyűlésen, hogy tiltakozásunk mennél hatalmasabb, mennél messzebbhangzóbb legyen. Agitáljon mindenki a népgyűlés sikere érdekében!” – tett közzé hirdetményt a Szocialista Párt.

Hogy eredetileg mik voltak a terveik, hogy mit akartak ezzel a tiltakozó gyűléssel elérni, azt utólag már elég nehéz kihüvelyezni a forrásokból, de az biztos, hogy még a hithű bolsevikok között is volt olyan, aki kissé meglepődött, mikor a gyűlésen Dobrovits Péter – vagy inkább: Petar Dobrović, szerb-német származású festő – kikiáltotta a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot.

A másik szónok, Pázmány Zoltán jogakadémiai tanár leszögezte, hogy akár fegyverrel is meg kell védeni a köztársaságot, mivel itt nem proletárdiktatúrát akarnak csinálni, hanem becsületes demokráciát. De végül is teljesen mindegy mi volt a távolabbi céljuk, egyetlen dolog számít, hogy a jövőt az akkori Magyarországon kívül esetleg annak ellenében képzelték el. Egyelőre csak függetlenedni kívántak a Magyar Királyságtól, majd később esetleg csatlakozni Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz.

Linder Béla, aki Pécs polgármesteri címét viselte – korábban a Károlyi-kormány „dicsőséges” hadügyminisztere volt – éppen Belgrádban tárgyalt, onnan üdvözölte táviratban az új köztársaság kikiáltását. Hamarosan Dobrovits is kiutazott Belgrádba tárgyalni, a délszláv kormány támogatásának megszerzéséről. Valószínűleg nagy csapás lehetett számára, mikor Pašić miniszterelnök kerek-perec közölte vele, hogy a szerbek nem támogathatják fegyveresen az újdonsült államalakulatot, ezt tán még az Antant sem nézné jó szemmel. Nekik be kell tartaniuk a megszállt területek kiürítéséről szóló megállapodást. És neki is fogtak…

Ez végképp megpecsételte a kérészéletű köztársaság sorsát. A rövid, de tündöklőnek nem nevezhető pár nap után a törpeállam potentátjainak már nem is volt más dolguk, mint sürgősen csomagolni és pucolni. Dobrovits a későbbiekben azt állította, hogy ez valóságos népvándorlás volt, 15-20 ezer ember hagyta el a vidéket, hogy Pašić szerb miniszterelnök védőszárnyai alá húzódjon. Főként szerbek, akiknek földet ígértek odaát…

A vidék visszatérése Magyarországhoz 1921. augusztus 19-én kezdődött meg, azzal a jelképesnek is felfogható aktussal, mikor Rajić szerb kormánybiztos átadta a városházát Gosztonyi Gyulának, Pécs város kormánybiztosának. Másnap a középületek kerültek magyar kézre és augusztus 21-én rendfenntartási célzattal megérkezett az első magyar csendőr alakulat.

Augusztus 22-én pedig bevonult Vitéz Bádoky Soós Károly altábornagy a csapataival. A bevonulás hatalmas, ünneplő tömeg előtt, békésen ment végbe.

„Magyarország Kormányzója, a magyar nemzeti hadsereg Hadura Horthy Miklós ő főméltósága és a magyar királyi kormány nevében a magyar nemzeti hadsereg csapatai újra kitűzik a nemzeti lobogót e részeken, melyek ősidők óta Szent István koronájához tartoztak.” – hirdették a korabeli plakátok.

Pontos adatok nincsenek az elmenekültek számára, egy azonban biztos, teljesen felesleges volt útnak indulniuk. Horthy kormányzó nem bánt keményen a visszatérő területek lakosságával, még a kérészéletű köztársaság „élharcosai” számára is hamarosan amnesztiát hirdetett.

Kép: Magyar csapatok bevonulása 1921 augusztusában
Kép: Soós Károly altábornagy csapataival végighaladva a Király utcán, a Széchenyi térre vonul
Forrás: Wikipédia; Tortenelemportal.hu; Mult-kor.hu; Rubicon.hu; Hetedhethatar.hu;