1915 őszén a Monarchia és Németország sorozatos győzelmeket aratott a Balkánon. Belgrád október 9-én elesett, a szerb csapatok mindenfelé visszavonulóban voltak. Elérkezett az ideje egy régi szálka kihúzásának…

Montenegró 1914. augusztus 7-én üzenet hadat a Monarchiának, két nappal később pedig Németországnak is. A kis balkáni állam hadereje ugyan gyenge és rosszul felszerelt volt, egy nagy előnnyel mégis rendelkezett, amelynek hasznát vehette a háborúban. A fekvésévél. A montenegrói hegyek egészen az Adria partjáig érnek, a Lovcsen hegyen elhelyezett ágyúállásokból sakkban tarthatták a cattarói hadikikötőt, az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb adriai tengerészeti bázisát.

A Montenegró elleni hadjáratot Köves Herman tábornagy tervezte meg, kiemelt figyelemmel a Lovcsen-hegyre , melyet ugyan tengerről, hajókkal több ízben támadtak, de a hajóágyúknak nem sikerült teljesen megsemmisíteniük a hegyi tüzérséget. Ez a feladat szárazföldi erőkre várt.

1916. január 8-án a Stephan Sarkotić (később von Lovćen) tábornok vezetésével a Cattarói-öbölből indult osztrák-magyar támadás a Lovcsen-hegy ellen, amit a tengerről a hadihajók tűzérsége is támogatott.

A magyar 7-ik honvédgyalogezred 3-ik népfelkelő zászlóalja súlyos küzdelmek után, hóviharban, küszködve a meredek hegyi utakon, 1916. január 10-ére ért el a Krstac melletti műúthoz vezető szorost, melyre csak úgy záporoztak a tüzérségi és gyalogsági lövedékek. A zászlóalj első százada kapta meg a feladatot: az ágyúkat el kell hallgattatni!

„A mi tüzérségünk több napi ágyútűzzel annyira megpuhította a nyílt ütegállásban és csukott páncélos állásban elhelyezett montenegrói tüzérséget, hogy január 11-én meg lehetett kezdeni a gyalogsági támadást a montenegrói állások ellen, amelyek a cattarói-öböltől keletre vonuló magaslat szélén húzódtak végig.

A támadás előkészítésében Cattaro erődein kívül az öbölben állást foglaló magyar-osztrák hadihajók tüzelése is jelentős szerepet játszott. Azonkívül igen hasznos szolgálatot tettek a cattarói repülőtelep pilótái is.”

(Tolnai: a világháború története, 8. kötet)

A gyalogsági támadás két irányból indult meg, az egyik rohamcsapatot Földes Nándor főhadnagy, a századparancsnok vezette, a másikat Schlögel Henrik tisztjelölt. A fedezetet pedig Somló Béla főhadnagy gépfegyverosztálya biztosította.

Bár a védekező montenegrói tüzérség borzalmas zárótüzet zúdított a támadók előtti területre, a magyar gyalogság egyetlen rohammal érte el a kijelölt magaslatokat. Nehéz közelharcban verték ki a keményen védekező montenegróikat az állásaikból, nem véletlenül mondta róluk, Wilhelm von Reiner osztrák ezredes:

A montenegrói katona bátorságának nincs párja a történelmi háborúk terén. Olyan montenegrói katonát lehetett látni itt, aki a bajonettel támadó ellenfeleire puszta kézzel ütött vissza. Ez a létszámban kicsiny, primitív fegyverekkel harcoló hadsereg Mojkovac tájain napokig tartóztatta fel a sokszoros emberfölénnyel bíró, korszerű fegyverzetű osztrák-magyar hadsereget.

A lovcseni mozsárágyúk végre elhallgattak, elhárult a cattarói kikötőt fenyegető veszély.

A Montenegró elleni offenzívában mindenütt hasonló volt a helyzet. A keményen védekező, de technikai és létszámhátrányba lévő montenegrói csapatok sorra kénytelenek voltak feladni állásaikat.

Nem várták meg az ország teljes megszállását, Montenegró 1916. január 13-án békét kért. A központi hatalmak győztes csapatai 1916. január 16-án foglalták el az ország fővárosát Cetinjét. Január 23-án Montenegró feltétel  nélkül megadta magát.

Forrás: Wikipédia; Magyar hősök 1914-1916 (Szerkesztette: Tábori Kornél); Bibl.u-szeged.hu

Kép: A Lovcsen megostromlása a tenger felől, 1916. január 11-ikén; Magyar csapatok első rohama (könyvrészlet)