1940. június 13.-án becses kincs került a Magyar Nemzeti Múzeum kincstárába. A Nobel-díjjal járó emlékérme. A nevezetes érmét 1937-ben hozta haza Szent-Györgyi Albert, "a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársavkatalízis szerepének terén tett felfedezéseiért"nyerte el.

Csak, hogy mindenkit megnyugtassak, eszem ágában sincs a fumársavkatalízis rejtelmeit boncolgatnom, főként, mert lövésem sincs, hogy micsoda. Halvány emlékeim vannak iskolaéveimből a kémiai katalizísről, de jobb, ha nem firtatjuk ezeket.

De mi köze mindennek a II. világháborúhoz, illetve annak egy részletéhez?

Az események sora meglehetősen távolról indul.

1917-ben, nem sokkal az oroszországi forradalom kitörése után, december 6.-án Finnország kikiáltotta a függetlenségét, elszakadt a cári birodalomtól. 1939 szeptember elsején Németország mondvacsinált okkal lerohanta Lengyelországot. „Hű” szövetségese – a Molotov-Ribbentrop paktum révén -, a Szovjetunió sem sokat késlekedett, szintén megtámadta Lengyelországot. Sztálin „generalisszimusz” úgy vélte itt az ideje a terjeszkedésnek. A balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia) szeptember 27.-én írtak alá „segítségnyújtási szerződést” a Szovjetunióval, amelyet hamarosan követett a szovjet megszállás.

Finnország következett a sorban…

Amikor 1939 őszén a szovjet csapatok lerohanták Finnországot, Magyarországon széleskörű segélyakció indult. Az akkor már világhírű Szent-Györgyi professzor - a finn nemzet támogatására -, a 208 gramm súlyú és 66 milliméter átmérőjű érmet adta oda. Ez esetben nem az arany fizikai mennyisége, súlya számított. Hanem, amit jelképezett…

A Nemzeti Múzeum akkori főigazgatója, gróf Zichy István javaslatára Wilhelm Hilbert helsinki vállalatigazgató megváltotta a híres érmet és a múzeumnak adományozta.

És a szovjet-finn háború?

A háború után azt mondogatták róla a finn katonák: „minden csatát megnyertünk, de a háborút elveszítettük”.

A hihetetlen létszám és technikai fölényben lévő szovjet csapatok – a finn katonák között akadt, aki még nem is látott tankot – könnyű diadalmenetre számítottak. Ehelyett heves ellenállásba botlottak, szinte mészárlásba fordult a hadjárat. A szovjet propaganda valóságos Maginot-vonalként (a franciák híres és eredménytelen védmű-rendszere a német határon) emlegette a Mannerheim-vonalat. A finn Mannerheim tábornok maga így írt a róla elnevezett védvonalról:

"Az oroszok által végrehajtott áttörés »haditett, amelyhez hasonlót a hadtörténelem nem ismer«, hogy idézzek az egyik hivatalos orosz nyilatkozatból. Ez üres beszéd, a dolog állása egészen más volt. (...) valóban létezett védelmi vonal, de azt csak néhány állandó, egymástól távol eső erős géppuskafészekből és javaslatomra elkészített további kb. húsz támpontból állt, köztük húzódó lövészárkokkal, állások, amelyeknek egyáltalán nem volt mélysége. Ezt a vonalat nevezte el a nép Mannerheim-vonalnak. Állóképessége katonáink kitartásából és bátorságából eredt."

Bár a világ rokonszenvezett a finnek honvédő háborújával – melynek borzalmait Curzio Malaparte olasz író Kaputt című regényében meg is örökítette – jelentősebb segítséget sehonnan sem kaptak. Csak Magyarországról érkezett ötezer önkéntes, szervezett egységben – Kémeri Nagy Imre főhadnagy vezetésével -, ahogy a finnek kérték. Eredetileg ennek a sokszorosa volt az önkéntesek száma, de a jelentkezőknek szigorú feltételeknek kellett megfelelniük: büntetlen előélet, letöltött katonai szolgálat. Érthető okokból azt is vizsgálták, hogy a jelentkezőnek nincsenek-e kommunista kapcsolatai.

A békekötés után a magyar katonák határőrizeti feladatokat láttak el. Az önkéntes zászlóaljat Mannerheim tábornok is meglátogatta, többeket - köztük Kémeri Nagy Imrét, akit századossá is előléptetett -, is kitüntetett. A magyar zászlóalj végül 1940 májusában térhetett vissza Magyarországra. Budapesten Teleki Pál miniszterelnök fogadta a hadból megtérő katonákat.