Akár az a címet is adhattam volna: „A világjáró vitéz szabólegény”. Jelky András, a 18. századi magyar világutazó élete, utazásai mesébe, kalandregénybe illők. A kalandos életű bajai szabólegény egyike volt a 18. század oly kevés magyar világutazójának…

A családban tízedik gyermekként, 1738. április 20-án született Baján Jilka András Anzelm Nepomuk, ismert nevén Jelky András. Apja, a város tekintélyes polgára volt, a városi magyar-német plébániának egyházgondnoka, vagyonkezelője. Ez abban az időben megtisztelő, bizalmi állásnak számított, ilyen posztot nem ritkán nemes emberek töltöttek be. A városi magyar szabó és szűrszabó céh céhmestereként nagy tekintélynek örvendő atya korán mesterségre fogta András fiát, aki már tizenegy éves korában legénnyé szabadítottak az inas sorból.

Az akkor céhes világban kötelező volt a mesterlegények számára a vándorlás, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek választott mesterségükben. András sem maradt otthon, Budát és Bécset kereste fel, ahol a bátyjai éltek és dolgoztak, mint szabók. Bécsben bátyja műhelyében dolgozott, ahol olyan tehetséget mutatott, hogy bátyja javasolta neki: utazzék Párizsba, ahol kitanulhatja szakma legmagasabb fortélyait is.

A kalandvágyó, mindössze tizenhat esztendős András szívesen fogadta meg tapasztaltabb bátyja tanácsát és 1758 március 13.-án vándorútra indult. Úti célként Prágát jelölte meg. Onnan ment tovább Drezdába, majd sorban következtek: Lipcse, Norimberga, Aschaffenburg.

Abban az időben volt egy tréfás szokás Európában, a hadra fogható fiatalembereket mindenütt besorozták katonának, akár akarták, akár nem. És miért tettek volna kivételt egy vándorló szegény, szabólegénnyel? Először Hanauban került horogra, innen szállították tovább Hannoverbe, ahol sikerült megszöknie, mert nem fűlött a foga a katonáskodáshoz. De – talán a 13.-ai útra kelés nem hozott szerencsét? – Hollandiában ismét elkapták, és ezúttal már nem úszhatta meg olyan könnyen. Őt és sorstársait hajón indították útnak Holland-Kelet-India felé.

Egy mai tizenéves srác valószínűleg ekkor jelentene be óvást és emelné fel a kezét: Kösz, ennyi elég volt. Többet nem kérek! András pergő kalandjai azonban csak ekkor indultak be igazán. Az kelet felé tartó hajóba villám csapott, a hajó elsüllyedt. Hősünk egy szál gerendába kapaszkodva élte túl a katasztrófát halászok mentették ki a vízből.

Ezután ismét csak egy holland hajón vehette hasznát tanult szakmájának, míg Suriname-be utazott, hajószabóként dolgozott. Dél-Amerikában egy évig élt, majd ismét hajóra szállt – tán úgy vélte eleget látott már a világból -, hogy visszatérjen Európába, Magyarországra. De az ő életében ritkán alakult valami egyszerűen… Hajójukat Málta környékén kalózok támadtak meg és őt többedmagával fogságba ejtették. Ezután újabb lépcső következett karrierjében, egy török úr rabszolgája lett a kalózok jóvoltából. De nem kellett őt félteni, egész komoly gyakorlatra tett már szert a szökések kivételezése terén. Innen is sikerült meglépnie a tengeren át, csónakkal. Ezúttal egy portugál hajó vette fedélzetére. Makaóba, az akkori portugál gyarmatra 1757-ben, tizenkilenc esztendősen érkezett.

Gyakran hallani manapság, hogy felgyorsult a világ, meg hogy 21. században pörög az élet, de szeretném én azt a mai, érettségizős korú srácot látni, akinek - akár csak megközelítőleg – ennyi hányattatásban volt része!

De Jelky András csak ekkor vágott bele igazán! Mivel addigra már nem csak szökések terén tett szert hihetetlen praxisra, a katonáskodáshoz is kedvet kapott, ha már annyiszor és annyian próbálták ráerőltetni. Holland szolgálatba állt, hét hónapi katonáskodás után leszerelt, a Kelet-Indiai Társaság elnöke fogadta fel szabóként. Az ifjú kalandor itt sem tudott megbékélni a nyugalmas élettel, hát megnősült, egy angol hölgyet vett feleségül. A házasélet örömeit sem élvezhette sokáig, összetűzött munkaadójával, aki mindközönségesen kirúgta. Sebaj, már volt annyi jártassága a katona-szakmában, hogy ismét abban próbáljon szerencsét.

1760-ban ceyloni akcióban vett részt, már, mint katona. Itt, egy hétköznapi megbízást teljesítve – favágó útra indult – kannibálok fogságába esik. A bevett szokásoktól eltérőn ott azonban nem az étlapra került, a törzsfőnök a törzset oltalmazó bálványnak akarta feláldozni. Ami, végül is egyre megy… De már sokadszorra is mellé szegődött a szerencse, a főnök leánya – tán nem is egészen önzetlenül – szabadon engedte, mi több megszökött vele, két másik bennszülött társaságban. Ez a szökés már nem volt annyira sikeres, mint az előzőek. Több, mint egy évet töltöttek - valóságos Robinsonokként - egy lakatlan trópusi szigeten, ahol egy holland hajó csak a bennszülött lány halála után talál rájuk.

Jelkyt és a két másik túlélőt Batáviába vitte, ahol egykori gazdája – akiből időközben a sziget kormányzója lett -, Parra nagy tisztességgel fogadta. Az hajdani félreértést is tisztázták, Jelky katonai rangot kapott, de az ültetvényes szakmában is bizonyított, remekül gazdálkodott. Közben egy árvaházat is igazgatott. 1770-ben helyi polgárőrség kapitányának nevezték, és a holland követség titkos tanácsosa lett.

Már-már úgy tűn,t végleg révbe ért, mikor 1772-ben meghalt a felesége, majd követte őt három évvel később jótevője és jó barátja Parra is. A magára maradt Jelkyt a honvágy is kínozta, ezért úgy döntött, lemond rangjáról, hivatalából, Amszterdam és Bécs érintésével hazatért Budára.  Itt újra megnősült, egy fia is született, de a sok viszontagságon átesett szervezete nem tudott megbirkózni a tüdővésszel, 1783. december 6.-án, mindössze negyvenöt évese, elhunyt.

Elsőnek ő maga írta meg kalandos életrajzát – német nyelven - , de művének  1784-es megjelenését már nem érte meg. Ez az önéletírást fordította magyar nyelvre Lukai Sándor, amit 1791-ben meg is jelentetett.

Jelky András kalandjait jómagam még kölyökkoromban Hevesi Lajos könyvéből ismerhettem meg, melyet Czibor János dolgozott át, ez az a változat mely ma is közkézen forog.

Mikor a múlt század harmincas éveiben Baja városa szobrot kívánt állítani nagyhírű fiának, biztos, ami tuti, utánanéztek: nem egy távolról jött Háry János lódított-e össze mindenfélét hihetetlen kalandjairól.

És megjött a válasz: a „Magyarság” 1938. április 17.-i számában - holland forrásokra hivatkozva - közölte, hogy a batáviai tanács jelentős összeget szavazott meg Jelky András három emlékművének karbantartására.

Ezután már nem látták akadályát a bajai emlékműnek…

És azóta ott lépked a magányos magyar vándor, pörge kalapban, bottal a kezében, a földgömbön, hirdetve a nagy utazó emlékét, aki ablakot nyitott a világra kortársainak.

Kép: régi bajai képeslap Jelky András szobráról