Kezdetben vala a nagy szlogen: „Tiéd az ország, magadnak építed!” Ez persze nem volt igaz, de ahhoz elég jól hangzott, hogy sokan elhiggyék. Majdnem mindenki elhiggye.

És alig túl egy világháborún, egy csak teljesen romhalmazzá vált ország romjainak a tetején a túlélők – majdnem minden család gyászolt odaveszetteket, már ha maradt valaki, aki gyászolhatott – nekifogtak az újjáépítésnek. Ment, ahogy ment, viszont jött a politika.

A fene nagy világmegváltó eszmével, amiről addigra már fényesen bebizonyosodott, lehet, hogy sok mindenkinek jó, csak épp az általa bálványozott proletariátus, a munkások, parasztok szívhatják meg nagyon. (Csak zárójelben: lásd a harmincas évekbeli ukrajnai éhínséget. A világ egyik legjobb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező vidékén hullottak az emberek, mert így döntött a hatalom.)

Mi, azaz a szüleink, nagyszüleink tették a dolgukat. És a majdnem semmiből – nem sok minden maradt a háború után, amit nem lőttek, bombáztak szét, vagy vittek el „jóvátételként” - felépítettek valamit. Egy működő országot. Persze teli hibákkal baklövésekkel és marhaságokkal, de az vesse rájuk az első követ, aki maga még nem csinált ilyet.

Nem lett tejjel-mézzel folyó Kánaán, de lett a „legvidámabb barakk”. Irigyelték a többi barakk lakói, és még a világ „boldogabb” felén élők is respektáltak valamennyire.

Aztán meghirdették az új programot, miszerint egész addigi életünk hazugság volt. De most, most jön valami új. Ilyesmi ugyan volt régen is, most majd igazán… Még a kerítés is kolbászból lesz!

Az egyetlen pártból jobbra, balra kicsapódók meg a feltörekvő újak, akik helyzetüknél fogva tudták, hova kell állni, mikor dől a kredenc, sikeresen végrehajtottak egy világviszonylatban is egyedül álló privatizációt. A köz vagyonát, a közösen, kínnal-keservvel összehozott, nem túl nagy, de azért megjárja vagyonkát sikerült olyan igazságosan privatizálni, hogy mindenkinek jutott belőle akinek volt megfelelő információs vagy kapcsolati tőkéje. Mert annyi pénze valójában senkinek sem volt, hogy ténylegesen fizessen a megszerzett javakért – egy-két üdítő kivételtől eltekintve. És a külföld, látva, hogy szabad a vásár – és ott még tőke is akadt – szintén beszállt a buliba. Majd marhák lettek volna kihagyni!

És lőn brave, new world – avagy szép, új világ, csak azok kedvéért, akik nem értették meg az idők szavát és nem tanultak meg tizenöt nyelvet három perc alatt. És a szolid, csendes többség csak bután pislogott, mint a haldokló, mikor kilopják feje alól a párnát.

Sikerült olyan alaposan kivívnia a szabadságát, hogy míg a dédpapit, nagypapit még jobbágynak titulálták, neki már kijár a megtisztelő „droid” cím. (Magam hallottam, amint egy cégnél, vezetőségi értekezleten csak droidnak titulálták a dolgozókat. Nem kell megijedni, nem vezetőként vettem részt a buliban, kellett valaki, aki a technikát kezeli…)

És lettünk jobboldaliak, mert nagy blődség volt az a próbálkozás a nemlétező szocializmussal és lettek baloldaliak, mert kár lenne a gyereket kiönteni a fürdővízzel együtt az ablakon. Nem voltak ütődöttek a régi rómaiak, mikor kitalálták az „Oszd meg és uralkodj!” elvét…

Elmehetünk szavazni – több párti választások, minő csoda! – és közben nem jut eszünkbe Samuel Langhorne Clemens. A jó öreg Mark Twain mondott valami ilyesmit: „Ha választásokkal bármit meglehetne változtatni, akkor nem engednék meg nekünk.” Ez nem biztos, hogy igaz, de csípős nyelve volt az öregnek.

És most itt állunk legatyásodva, mind a székely bácsi, akinek három gatyája van, de még abból a hatból, amit az előző rendszerben vett. Nap, mint nap felhívják figyelmünket a reklámok az öngondoskodás fontosságára, hogy tegyünk félre nyugdíjas éveinkre, de azt nem említik, hogy mi a nyavalyából, mikor még a havi számlákat se könnyű kicsengetni és hó végén nagyon hó vége van.

A közmunkásokról meg kár beszélni. Minek arról beszéni, hogy a foglalkoztatottság nagyobb dicsőségére lehetőségük van harmad, negyed annyi bérért dolgozni, mint amennyi az adott pozíciót „rendesen” betöltők keresnek. Tudok olyan hivatalról, ahol ugyanazzal a képzettséggel közmunkás valaki, mint a kollégái, a „hivatalosan” alkalmazottak. És állandó feszültségeket szül, hogy széttárja a karját, mikor hajtani próbálják. „Kis pénz, kis foci” – mondá a nagy magyar gondolkodó Puskás Öcsi.

De a hivatalnak így is jó. Ott a közmunkás, dolgozgat is valamit, ráadásul javítja a statisztikát. Ha státuszba vennék, ha valóban alkalmaznák, az túl sokba kerülne. És különben sincs státusz… Ez mindig jó magyarázat.

Az meg, hogy a közmunkabérből nem lehet megélni, kit érdekel?

És ebben a két szóban benne van a lényeg: „Kit érdekel”?

Kapitalizmus van, mindenki a saját sorsának a kovácsa, a saját tehetsége szerint. Most már lehet ezt hajtogatni, hiszen a vagyoni viszonyok többé-kevésbé rendeződtek, mondhatni: bebetonozódtak, a privatizációnak nevezett nem annyira össznépi társasjáték óta.

Természetesen, van kiút. Sokan hallhatták már a mondatot: „Ha nem tetszik, el lehet menni!”. A munkahelyről, a faluból, a városból, az országból. Sokan mentek is. Sokan mennének is, de se pénzük, lehetőségük, másutt igényelt tudásuk sincs.

És vannak a kihullók, a vesztesek. Akik erdők mélyén, romházakban, aluljárókban húzzák meg magukat. Olyan időben is, mikor a vajszívű gazda még a házőrzőt is behívja éjszakára.

Hogy is énekelték az „Óz, a nagy varázsló”-ban? Vagy nem is abban volt? De olyan lelkesítőn hangzik:

„Szép ez az ország, gyönyörű szép!”

Kép: Balatonfűzfő, Fűzfőgyártelep

Fortepan 40743

Év: 1984

Orig: Simon Tibor