Szól ez a történet egy kóbor ebről, moszkvai illetőségűről…

Kóbor kutyának lenni soha, sehol nem volt könnyű pálya. Nem is igen választotta ezt egy kutya-tinédzser sem, mikor felmerült a pályaválasztás gondolata a fejében. Már, ha a kutyák merengenek olyasmiken, mint pályaválasztás.

Kóbor kutya kétféleképp lehet az ember ebe, vagy beleszületik a szakmába – a mama is ezt a hivatást űzi -, vagy valami „derék” ember kihajítja az utcára, hogy éljen meg ezután a maga csontján.

Arról nem maradtak feljegyzések, hogy Lajka, az első földlakó, aki kijutott a világűrbe, hogy került az utcára. Csak annyi bizonyos, hogy a múlt század ötvenes évei közepe után Moszkvában működött, mint kóbor jószág.

Értesüléseim szerint – és ebben vannak olvasmányélmények, de személyes tapasztalat is -, a kutya társas lény. Majd megvész azért, hogy legyen egy falkája, és ha az a falka egy emberi családból áll, hát annál jobb.

 Ha ez a világ normálisan működne, úgy minden családnak lenne kutyája és minden kutyának családja. De hol van előírva az, hogy ez a világ normálisan működjön? Nem is működik normálisan…

Bár lehet, hogy ilyen bolygón az a normális, hogy a kutyát - ebben az esetben Lajkát – sittre vágják, ha csak úgy, gazdátlanul cselleng az utcán. Mintha ő tehetne róla…

A sintértelepen egészen jól érezhette magát. Mert nem tudta mi az ábra. Hogy ez egy egyirányú utca. Belekerülsz, aztán csak egyfelé juthatsz ki.

A sintértelepen kaphatott valami kajafélét és voltak ott kollégák is. Mi kell még egy csóri kóbor kutyának? Tán egy kis simogatás… És talán akadt is egy jótét lélek, aki megsimogatta…

Aztán emberek jöttek és elvitték őt magukkal valahová. Azt nem tudta, kik ezek és hová viszik, de csóválta a farkát és lihegett. Mert őszintén örült. Most, most majd rendes kutya lesz!  Talán még olyan házat is kap, amilyet előkelő ebek kertjeiben látott! De ha nem, akkor talán majd alhat a gazda lábánál! Az talán még jobb!

De a dolgok – ahogy ez már csak szokás -, másképp alakultak.

Az jó volt, hogy megismerkedett két kollégával, Muszkával és Albinával, akik szintén a kutya-szakmában utaztak. Azt nemigen értette, hogy új gazdái, miért szólítják hol Kudrjavkának (Ugatósnak), Zsucskának (Bogárkának) és Limoncsiknak (Citromkának), de belenyugodott ebbe is, mint az emberek sok furcsaságában. Végül is, olyan szegény sorsú eb volt, akinek még saját névre se tellett. Itt meg kapott mindjárt hármat. Azt nem sejtette, hogy végül mégiscsak egy negyedik néven lesz híres.

Élete nagy napja volt, mikor az egyik ember hazavitte. Jó kajákat kapott és játszhatott a család gyermekeivel. Már azt hitte, végre révbe ért és ott van kutyák földi mennyországában.

Lövése sem volt arról, hogy bizonyos Nyikita Szergejevics Hruscsov, aki abban az országban, mint főmufti működött, eredményeket akart. Látványos eredményeket, akkorákat, mint amilyet a Szputnyik-1 durrant. Akkor megmutatták a gaz imperialistáknak, hogy a Szovjetunió a világ legklasszabb állama, hiszen műholdat tudott fellőni az űrbe. Ennek kétféle üzenete is volt a Coca-cola mámorban fetrengő nyugat számára: egyrészt hirdette a szocialista tudomány feljebbvalóságát, más részt pedig világosan megüzente az amerikaiaknak: ha olyan magasra fel tudunk lőni egy rakétát, akkor egy másikkal simán elérjük a ti földeteket is. És ha azon véletlenül egy szép nagy bomba lesz, akkor nektek annyi.

De hogy a politikai helyzet fokozódjon, közeledett november 7-e. A nagy szocialista forradalom negyvenedik évfordulója. Arra csak ki kell rukkolni valami jelentős produkcióval! Mondjuk egy újabb űrszenzációval. És Hruscsov főmufti megrendelt egy újabb űrsikert Koroljovtól, aki a szovjet űrprogramot vezette. Az nem annyira érdekelte, hogy már csak alig néhány hét van addig. Egy sztahanovista tudósnak ilyen apróság nem lehet akadály!

A kutya se tudja, ilyenkor mit kéne csinálni… – merenghetett Koroljov , aztán a homlokára csapahatott. – Hát persze! Kutya! Már korábban is végeztek kutyás rakétakísérleteket, most majd az űrbe lőnek ki egyet!

Erre a szűk határidőre a Szputnyik-1 után eredetileg tervezett, jóval bonyolultabb szerkezet nem készült volna el. Nekiálltak négy hét alatt összedobni egy olyan űreszközt, amilyet még soha, senki nem épített. Világszenzáció lett volna, ha közzéteszik, hogy rohammunkában, ennyi idő alatt mire jutottak. De nem tették. A rendszerbe kódolt titkolózási kényszer nem engedte, hogy még a valóban nagy eredményeket se verjék nagydobra.

A Szputnyik-2 világűrbejuttatásához az R–7 interkontinentális ballisztikus rakétából kialakított hordozórakétát alkalmazták. Csak, hogy mindenki értse: ez egy atomfegyverek célba juttatására tervezett és épített hordozórakéta volt. Kicsit átbuherálták és máris alkalmassá vált arra, hogy a Szojuz-2 négy méter magas, aljánál két méter átmérőjű kúpját az űrbe juttassa. Ebben kúpban kapott helyet a gömb alakú űrkabin, amelyben Lajka utazott, valamint a kezdetleges létfenntartó rendszer, egy oxigéngenerátor, amely a levegőellátást biztosította és a kilélegzett széndioxidot is elnyelte, valamint egy hűtőventilátor.

Lajka az útra egy hétre elegendő ételt kapott. A keletkező vizelet és ürülék tárolására egy, a hátsófelére erősített zsák szolgált. A „pilótaszékbe”, avagy a számára kialakított utazóhelyre láncokkal rögzítették a kutyát, állni, ülni, lefeküdni tudott ugyan, de megfordulni már nem.

Ez volt a legnehezebb. Ezt a kipányvázott létet megszoknia… Meg persze az, hogy egy zsákba végezze a dolgát. Az ételhez adagolt hashajtók ellenére mindig gondok voltak az ürítéssel. Elvégre jó kutya nem piszkít maga alá!

Eljött a repülés napja, 1957. november 3-a. A bajkonuri, akkor még igencsak kezdetleges űrközpontban örülhettek és Nyikita Hruscsov is büszkén hirdethette a szovjet tudomány legújabb sikerét.

Kutya az űrben!

De a fellövés után aztán sorban jöttek a hézagok. Az orrkúp ugyan rendben levált a hordozórakétáról, de valami apró hiba miatt a hőmérsékletérzékelő rendszer nem működött megfelelően. Nem hűtötte semmi a kabint! Ráadásul az űrkabin külsőborításából, a hőpajzsból is kiszakadt néhány darab.

De Lajka túlélte az indulással járó megterhelést. Utazásával bebizonyította, hogy az élő szervezet képes elviselni azt a gyorsulást, amely az űrbe jutáshoz szükséges és a súlytalanság sem jelent halálos veszélyt.

A veszélyt a kabin túlmelegedése jelentette.

Bár a hozzácsatolt műszerek szerint Lajka a start stresszhatása után lassan megnyugodott, talán még pár falatot evett is az útravalójából. Talán álmodott is kicsit, olyan kutyaálmokat, gazdáról, ételről, játékról.

A hőség ölte meg. A Lajka koporsójává vált Szputnyik–2 1958. április 14-én, 162 napnyi keringés után tért vissza a légkörbe, ahol elégett.

Az űr a legvégső határ – szól egy sci-fi sorozat szlogenje.

És Lajka, a kutya eljutott oda, ahol még senki sem járt.

Fotó: Sovfoto / Europress / Getty